Érdekes egy zenekar a kanadai Infernal Majesty. A Vancouverből származó csapat 1986 óta van a színtéren, még napjainkban is aktív, s ezalatt az idő alatt készített összesen négy nagylemezt. Nem vitték túlzásba a népművelést, bár koncertlemezek és válogatások tarkítják a kollekciót. Kezdetben klasszikus fémet nyomattak, majd a debütáló album előtt átálltak thrash metalra. Az 1987-es None Shall Defy tartalmaz néhány szép pillanatot, egy-két ütősebb nótát, de nem véletlenül nem lett belőle klasszikus, mint ahogy az együttes sem érdemtelenül mellőzött gárda. Szépséghibáik mellett szerencsére értékeik is vannak, ezért a műfaj rajongóinak jó szívvel ajánlható az 1998-as Unholier Than Thou anyaguk.

Ami ezen a korongon feltétlenül említésre méltó: a sematikus aprítást hanyagolták, gyönyörűen tördelték a ritmust, csodásan daráltak a középtempó környékén, valamint ügyesen rakosgatták egymásra a jólismert thrash elemeket. Chris Bailey énekes is kiválóan alakította egyetlen, nem túlságosan kifinomult szerepét. Ő minden lemezen rendre ugyanazt adta elő: -Jaj, de gonosz vagyok, hű de gonosz vagyok, nem halljátok, mennyire gonosz vagyok? Jó-jó öreg, mondanánk neki, tényleg rettentő gonosz vagy, csak valami kis változatosságot vihetnél bele, mert a negyedik tétel után már mindenki tudja, mit várjon tőled.

Nem, itt nincsenek meglepetések, - ilyenekkel egyetlen lemezük sem szolgál -, ezt el kell engedni. A metsző élű, acsarkodó üvöltések férfiasan erősek, mondhatni a death metal felé kacsingatnak. Bár vannak a thrash felségterületén is hasonlóan bősz atyafiak, ők inkább a noname kategória élharcosai. Kivétel és nagy idol lehetett a kanadaiak számára a Slayer, a Kreator, vagy a Sodom, különösen ez utóbbival érzek párhuzamot. A Persecution Mania nótáinak egy-egy fordulatát, harci kiáltását vélem innen kihallani. Ez nem feltétlenül hiba, csak amolyan stílusbéli azonosság, na és a gitármunka, mondanom sem kell kitűnő!

A Where Is Your God az egyik míves gitárszólóval megspékelt falat, a másik pedig mondjuk a Death Toll. Abszolút profi az együttműködés mindkét gitárostól. A félelmetes nevű Steve Terror kezelte az egyik gitárt, Kenny Hallman a másikat. Chay McMullan basszer mellett Kevin Harris püfölte a bőröket. Kedvenc felvételem innen a The Art Of War, ami egy fenyegető mormolásból kibontakozó, kötelező jellegű háború ellenes darab, (nem is thrash banda, amelyik ilyet nem írt) ebben még egy kis minimál dallam is fellelhető a vokálban.

A kiadvány csupán 38 perces, inkább az érdekesség, mint a különlegesség kategória, de néha-néha, ínséges napokon, vagy csak a kollekció színezése végett elő lehet venni. A későbbiekben készült lemezek is nagyon hasonló hangnemben fogant próbálkozások, markáns egyéni íz, vagy extra megoldások nélkül. Ami engem illet már a puszta gitárhangzás miatt is szívesen hallgatok ilyesmit, mivel a kilencvenes években a fémzene még valóban fémízű, acélos csengésű volt, s a füleim ezt szerették meg annak idején.  8/10