Egyetlen albummal is be lehet vonulni a zenetörténelembe. A John Betsch dobos által vezetett Society tulajdonképpen nem is zenekar volt, hanem kifejezetten erre az alkalomra szervezett muzsikusok csoportosulása. Jim Bridges gitározott, Ed Williams bőgőzött, Bob Holmes zongorázott, Phil Royster kongázott és csörgőzött, Billy Puett fuvolázott és szaxofonozott, és természetesen John Betsch dobolt. Hard bopot nyomattak, amiben az volt a jó, hogy egyrészt volt benne dög rendesen, másrészt kellett hozzá a komoly hangszeres tudás. Szép kis összejövetel lehetett, mert ötleteknek nem voltak híján, különösen ami a ritmust illeti.

Elég sűrűre vette Betsch az alapot, és ehhez még a kiegészítő ütősök is hozzátették a magukét, néha Holmes is verte az ütemet, így hát pörgött rendesen a szekció. Ehhez még Puett is odatette a fúvósokat, csak hogy dallamokban se legyen hiány, aztán Bridges is keményen tolta a gitárt, a végén majdhogynem színtiszta rockzene lett az eredmény. Ne felejtsük el, hogy a hatvanas évek vége/hetvenes évek eleje a jazz és a rock társításának aranykora volt, ami befolyásolta szinte az összes akkori jazzelőadót. Kicsit rockos, kicsit kísérletező kedvű anyagot vettek fel, mely merészen tágítja a határokat, mondhatnám, meghaladja a maga korát.

Fontos megjegyezni, az itt felvett szerzemények fele ilyen. A másik fele inkább a mainstream bop fele húz, alaposan megpakolva, színezve modern hatásokkal. A nyitó Ode To Ethiopia húzós, erőteljes, masszív darab, melyben kizárólag kézi dobok kaptak helyet. Puett basszusklarinéton és fuvolán is játszott (természetesen nem egyszerre: külön sávra vették fel mindkettőt), Holmes pedig briliáns alapot adott a zongorával. Valaki egész végig csak két fadarabot ütögetett össze, amitől még különlegesebbé vált a hangzás. A címadó szám teljesen szabad felfogásban készült, nincs állandó ritmusa, szétterül, hömpölyög, mint a medréből kilépett lassú folyam, benne csörrennek-zörrennek meg a különböző hangszerek. 

Az Open Pastures ezt a felfogást folytatja, egy gongütéssel indul, melyet erős dobturmix követ, majd jön egy vidáman harsanó fuvoladallam, amit a zongora billentései ellensúlyoznak, végül egy hagyományosabb kompozíció kerekedik ki belőle. Egy kicsit visszavesz a kísérletezésből a negyedik szám (Song For An Untitled Lady), ebben Bridges gitárja játssza a főszerepet egy ízléses, ám kissé töltelékízű szóló formájában.

A Sun Ra alakjának tisztelgő Ra című szerzeményben rengeteg minden van. Gyors ritmus, sok belepörgetéssel, csörgőkkel, agresszív, Coltrane-szerű szaxofon motívumokkal, váratlan, fals befújásokkal. A zongorista is egészen kiváló dolgokat csinál, az egyik legjobb tétel a lemezen. A Darling Gloria bőgő és csörgő duettjével indul, lazán, szabadon, aztán sorra lépnek be a többiek, akik közül megint a szaxofonos emelkedik ki, egy egészen kábító, gyönyörű dallamsorral. Nincs benne semmi virgázás, tiszta, szépen szárnyaló motívum, friss, eleven a dal, akár ma is születhetett volna, annyira időtlen. Érdemes figyelni 3:45-nél a billentyűs üveghangjait, hátborzongatóan szépek. Az album legvégén található Get Up And Go című szerzeményben kicsit sok a szaxofon (erős Coltrane-hatás), viszont amikor végre abbahagyja az öncélú tekerést, egészen fantasztikus dolgok jönnek, nehéz is lenne leírni, milyen az összhatás, mondjuk egy kaotikus, nyers, darálós trutyinak nevezném, amiben mégis van harmónia.   8/10