A "200 tonna balszerencse" egy válogatás album a brit Crippled Black Phoenix lassan 20 éves történelmének korai periódusából. Megtalálhatók rajta olyan koncertfavoritok, mint a közönségénekeltető Burnt Reynolds, vagy a szintén gyakran elhangzó Rise Up And Fight, tehát amolyan Best Of-nak is tekinthető, azonban a nagyközönség számára szinte ismeretlen. Akárcsak maga a Justin Greaves gitáros által alapított, Nottinghamből startoló gárda. Dacára annak, hogy idén szeptemberben majd a 12. stúdióalbumuk jelenik meg, követőik száma – legalábbis a videóik nézettsége alapján – igen kevés. A magam részéről egyvalakit ismerek, aki kedveli őket, s ez én vagyok. Nos, végeredményben ez is több a semminél.

Ami azt illeti valahol érthető, ha nem mozdulnak rá a tömegek erre a több szempontból rendhagyó formációra. Először is sötét, borongós, helyenként kifejezetten nyomasztó hangulatot árasztanak, amire még rá is tesznek egy lapáttal az ilyen hurrá hangulatú album- és dalcímekkel, azaz a sajátosan elborult szövegvilággal, és az sem emeli a népszerűségüket, hogy igazából sehová nem lehet őket tisztességgel elpakolni.

Érezzük, hogy dark a cucc, de nem a brit gótikus dark vonal (Sisters Of Mercy, Fields Of The Nephilim) mentén haladnak, mert semmi gótikus dallam nincs bennük, és ez nem is a Slim Cessna/Jay Munley féle dark country, hanem inkább progresszív dark, merthogy a Pink Floyd a fő hatásuk. De ugyanúgy hatott rájuk a Cranes, vagy Björk is, mint ahogy a Black Sabbath. Na most ezt adja össze valaki! És akkor még nem említettem sok más, a zenéjükben felsejlő világhírű kollégát, mint amilyen mondjuk a Dead Can Dance.

Ez a sokszínűség szépen megdobja a lemezanyagot, mert a lassabb, elmerengőbb tételek mellett vannak olyan cukiságok is, mint a zongorával kísért Hymn For A Lost Soul, vagy a csellóval támadó Whissendine, bár az kétségtelen, hogy a ráérős, szinte már nyomasztó nyugalom uralkodik. Ami az egész lemezt – és egyben a formációt is – áthatja, az a magas szintű zenei műveltség, a kifinomultság, s az a fajta hanyag nemtörődömség, mely fütyül arra, ha már-már plágiumközeli állapotba kerül egy-egy nóta. Mindig hozzá tudnak tenni annyit a sajátból, hogy az Crippled Black Phoenix legyen, s nem más.

Sok kedvencem van erről a lemezről, - talán mert ezt ismertem meg elsőként tőlük – például a 444, ami egy világzene metalos, darkos akármicsoda, vagy a szépségesen letargikus Lack Of Common Sense, de a Time Of Ye Life végtelenségig nyúzott-húzott melankóliáját is magaménak tudom érezni, amikor éppen olyanom van, mert azt mindenképpen meg kell jegyezni, hogy hosszú távon ez a zenei világ részben unalmas, részben nyomasztó. Egy album idejéig még éppen elegendő, és erre kiválóan megfelel a szóban forgó. 8/10