Mahalia Jackson (1911-1972) hosszú és sikeres pályafutásának egyik fontos állomása volt, amikor a Columbia piacra dobta bemutatkozó albumát, melynek már a címe is elárulja, hogy nem igazán szorult az énekesnő bemutatásra. A hölgy ekkor már óriási sztárnak számított az államokban, a tengerentúlon azonban még közel sem terjedt el annyira a hírneve, mint szülőhazájában. A nagylemez ezt hivatott kicsit átformálni. Az LP még mondhatni kísérleti jelleggel működött, de volt iránta érdeklődés, mert jóval átfogóbb képet mutatott egy-egy előadóról, mint a kislemez, illetve a játékidő is többszörösére duzzadt. Itt például átlépte a bűvös fél órát! Majdnem 5 teljes perccel… De az a 35 perc klasszikus a maga nemében!

Bár a cím és a műfaji megjelölés gospelt sejtet, a szokásos karácsonyi nyáladzást felejtsük is el, mert ezek veretes blues témák, csont keményen odarakva, minden cirádától és érzelgéstől mentesen. Más dolog az érzelem és az érzelgősség, ezt ne felejtsük el! Mahalia szívét-lelkét beleadta a felvételekbe, na és az a torok! Magasságos… micsoda erő lakozott benne, szinte megnyílik még a föld is alatta. Elég ehhez a nyitó témát meghallgatni, azonnal kiderül. I’m Gonna Live The Life I Sing About In My Song – Azt az életet fogom élni, amit a dalomban megéneklek – az vagyok, aminek látszom, a világ egyik legőszintébb hitvallása, mai füllel is csúcsteljesítmény.

A kíséret tagjai voltak az 1954-es felvételeken: Mildred Falls - zongora, Ralph Jones - orgona, Jack Lasberg - gitár, Frank Carroll - bőgő, és Bunny Shawker – dobok. Ez minden, semmi több! Nincs vonósnégyes a háttérben, nincs semmi utólagos piszmogás, csak egy kiváló zenekar, egy korszakalkotó minőségű mikrofon, és egy olyan hang, amilyen kevés akadt a zenetörténelemben. Még a Columbia Records történetében is kiemelkedő hangszín, pedig ott rajta kívül is szerepelt néhány figyelemre méltó énekesnő. (Bessie Smith, Dinah Washington, Nina Simone, stb.)

Oh Lord, is It I? – talán ebben a lassú, alig-alig csordogáló balladában nyújtja a legemlékezetesebbet Mahalia, valójában már kicsit sok is a rezgetés, az operába is beillő hanghordozás tőle, azonban ahogy megszólal, rögtön oda kell rá figyelni, együtt kell vele vonítani, képtelenség közben bármilyen melléktevékenységet folytatni, mert ebben a zenében több van. (Hacsak nem éppen zongorával kísérjük a dallamait.) A következő dalban (I Will Move On Up A lIttle Higher) talán még ennél is magasabbra lép az ének, a hangskálán mindenképpen, dinamika tekintetében is bivaly erős nóta, szintén klasszis teljesítmény.

A When The Saints szakállas örökzöldjét sem tudta a hölgy elrontani, ügyesen hozta ki a nem éppen kimagasló (szirupba hajló) témából azt, amit lehetett, illetve a zongorista is sokat tett azért, hogy a dal élvezetes legyen. Ennél lényegesen fogósabb a zeneileg szépen kidolgozott Jesus, ami a lemez egyik legjobb felvétele, egy jópofa, lüktető, vidám blues alap, hatalmas énekkel. Az Out Of The Depths lassan kibontakozó, enyhén fenyegető hangnemű kezdés után átlényegül egy barátságos, szelídebb tónusú himnusszá, kellemes zongorabillegetésekkel.

A lemez három gyors, pattogós, életerős tétellel zárul, egyik jobban sikerült, mint a másik: Walk over Gods Heaven, Keep Your Hand, Didn’t It Rain – ezek valószínűleg a táncoskedvű parkettördögök miatt kerültek megörökítésre, s nekünk ma már szinte mesébe illő a kép, ahogy ezekre billegnek jobbra-balra a tüzes arcú fiatalok. A világ azóta sokat változott, de Mahalia Jackson kortalan. Nagy hibát követ el, aki mellőzi őt a gyűjteményéből. 10/10