Captain Beefheart, azaz Don Glen Vliet 2010 óta nincs közöttünk, lemezei azonban, melyek ma is elérhetők, megőrizték összetéveszthetetlen ráspolyos hangját, bizarr humorát, excentrikus egyéniségének önkifejezési formáit, azaz a dalait. Összesen 13 stúdióalbumot készített 1967 és 1982 között, és mint az köztudott Frank Zappa lemezeinek is egyik rendszeres vendégszereplője volt. Ő játszotta el Willie The Pimp szerepét a Hot Rats albumon – ezt sokan tudják, azt viszont már kevesebben, hogy mesterien szájharmonikázott, és ezt is kamatoztatta Zappanál, csakúgy, mint saját szólólemezein. Ajánlatom tőle az alig ismert Clear Spot album 1972-ből.

Ma már nem lehet ilyen dögös, tökös, blues alapú, kultúrált rockzenét hallani, az ilyesmi teljesen kiment a divatból. Durván nyers a hanghordozás, mintha csak egy vadnyugati csehó egyik vendége ragadott volna mikrofont borgőzős állapotában. A kísérőzenészek éppen ellenkezőleg, ők a finomságokra, a rafinált, fogós hangszerelésekre ügyeltek.  Elég annyit mondanom, hogy szerepelt itt mandolinos, slide gitáros, fúvós szekció, háttérkórus ( The Blackberries – három csokinyuszi formájában ) és persze az elmaradhatatlan rockzenekari alap: dob - basszus – gitárok. Plusz a már említett szájharmonika.

Garantált a füstös kocsmahangulat, ehhez nem is férhet kétség. A kapitány előbb egy harapós rocknótával indít ( Low Yo Yo Stuff ), benne pazar gitárszólók, egy piszok jó kis húzós dobtémára felpakolva, majd a soul/blues gyökerű dalok kerülnek elő, amelyek egy kicsit Rod Stewart világát idézik, csak jóval keményebben, lényegesen eredetibben. A lemezen mindösszesen 12 szám található, ebből talán 2-3 töltelék, a többi elsőosztályú zene, olyannyira, hogy pl. a Nagy Lebowski egyik betétdala is itt található ( Her Eyes Are a Blue Million Miles ) és olyanok dolgozták fel a nóták egyikét-másikát, mint pl. a The Black Keys vagy Mark Lanegan. Szóval ezt a lemezt illik ismerni, és ha már elővettük, döngessük is meg rendesen, mert egy klasszikus a maga nemében!   9/10