A dallamos rockzene kedvelői jól teszik, ha megjegyzik ezt a két nevet: Random Damage és Derailed. Szándékosan nem használtam a dallamos thrash metal megjelölést. A két zenekarban az összekötő kapocs Dean Doucet gitáros/énekes, aki utóbbi formációban Dean Boland néven szerepelt. Mindkét zenekar két-két albummal gazdagította az emberiséget, mégpedig nem is akármilyenekkel. Most a Random Damage második lemezét vesszük elő kicsit.

Az anyag egy négy tagot számláló banda gyümölcse. Ugyanez a négyes követte el a szintén erős bemutatkozó lemezt is 1995-ben. Az énekest már bemutattam, a másik gitárnál Jonas Falle szerepelt, a basszust John Prutton tolta, a dobokat Ray Hartmann sorozta. Amit ők játszottak, az már 1995-ben kissé idejétmúlt dolog volt, mert ekkor a náluk jóval súlyosabb, főleg monotonabb felfogású, groove-orientált, esetleg ipari hatású zenekarok mentek nagyon, ez a fajta rugalmas énekmodor, ez a finomabb szál háttérbe került.

Ez a bizonyos Emberi Légykapó vagy Légycsapó olyan hangulatot áraszt, mintha az Ugly Kid Joe állt volna neki Exodus nótákat játszani a sebességhatár betartásával, azaz középtempónál nem gyorsabban, ellenben annyi közbeszúrással, amennyit csak lehet, annyi ötletet belepakolva, amennyi csak belefér. Az sem lenne túlzás, hogy feltalálták a hard rockos thrash metalt. Óriási dalok kerültek ki a kezeik közül, mint amilyen a Tanqueray, vagy az Over My Head, amelyek akár egy jó videóklippel támogatva be is futhattak volna, de lényegében a teljes album egységes, magas színvonalú, éneklésre késztető tételek gyűjteménye. Nem az a kifejezett energiabomba, ami miatt a thrash metalt általában elővesszük, annak az egyik kifinomult oldalága, ott azonban előkelő magasságokban kellett volna kerülnie.     10/10