A mű születésének éve 1971, helye Párizs, szülőatyjai görögök. Demis Roussos, Vangelis és Lucas Sideras még 1968-ban költözött Franciaországba, ahol Aphrodite’s Child néven egy dallamos szerzeményeket jegyző, slágerlistákat ostromló zenekart hozott létre. Két olyan lemezük is kiadásra került, melyekre egy árva szót sem érdemes vesztegetni. Az Europa-Sonor stúdióban 1970-ben három hónapon keresztül készült harmadik darab azonban meghökkentett rajongót, szakembert egyaránt. Nem csoda, ha kiadatási nehézségek után csak némi szerencsével került a boltok kirakatába 1971-ben.

A zenekar agytrösztje, valamennyi dal zeneszerzője Vangelis volt, aki akkor még egyetlen filmzenét sem jegyzett. A már nem ismeretlen zenész társaival együtt szem- és fültanúja volt a párizsi diáktüntetéseknek, s tisztán látta merre halad a globális értelemben vett emberi civilizáció. Figyelmeztető szándékkal megalkotta a saját kis apokalipszisét. A Jelenések könyve ad keret a történetnek. Modern felfogásban, narrátor közreműködésével, lármás előadás színfalai közé helyezték a szentírást: a Troupé nevű cirkuszban akrobaták, táncosok, tigrisek adják elő produkciójukat, míg kintről, a sátorponyva mögül különös zajok hallatszanak. Odakint valóságos Apokalipszis tombol, de a közönség nem retten meg, azt hiszi mindez a produkció része.

A szövegeket egy élő cirkuszi-show előadás számára írta Costas Ferris, azonban végül maga a színpadi mű nem került bemutatásra. Az alapötlet, és a szövegkönyv megmaradt, ezt használták fel később a lemez felvételeihez. Ferris nyilatkozata szerint az alkotóknak egy extravagáns rock-különlegesség elkészítése volt a céljuk, bár egy egyetemes békeüzenetet már akkoriban sem volt menő így megfogalmazni. De lényegében erről, a politikai hatalmak megváltoztathatatlan fölénye elleni fellépésről, a látszat-demokrácia újraértelmezéséről, annak esetleges újraépítéséről szól a színfalak mögötti történet.

Jelenések könyvéből a Babilónia bukását megéneklő nóta kezdi a dupla albumot. Tulajdonképpen ez a szám zenei szempontból az album legkevésbé érdekes darabja, hanem aztán jön a Loud, Loud, Loud, a maga gyermeki bájával, húsba vágó költészetével, majd megérkezik közénk a Four Horsemen, azaz a négy lovas - 5 perc 54 másodperc tömény gyönyörűség! Amikor a tért ölelő magas tenor, a görög népi kultúra, és a modern zenei felfogás szerves egységet alkot; amikor csengettyűk csengenek, furulyák szólnak, orgona kísér, és a bárány kinyitja az első pecsétet, megjelenik az első lovas, mely pajzsot tart kezében. De máris jön a második pecsét feltörése, s egy újabb lovas, karddal. Közben a dob pereg-pereg, és egyszer csak elkezdődik az őrület!

Aztán sorra jön a többi gyöngyszem: apró, nagyobb, még nagyobb, furcsa, különös, és vicces darabok. Igen, ennek az egész látomásnak van egy irtózatosan erős Monthy Python szerű humora. Mindezt a narrátor közreműködése nagyban meghatározza, de maga a zene is kikacsint, kivigyorog a hallgatóra. Az Aegian Sea pont olyan, amilyennek az Égei tengernek lennie kell, nyugodt, fenséges, csillogó. A Seven Bowls, a The Wakening Beast, a Lament, azoknak a nyúlfarknyi ötleteknek a palettáját bővítik, amilyenekből bőséggel van mindkét lemezen. De aki tartósabban szeret belefeküdni egy-egy szerzeménybe, az sem csalódik ezzel a lemezzel, részint mert ezek a rövid darabok össze vannak kötve, részint mert ott van az All The Seats Were Occupied című közel 20 perces tétel, amiben aztán minden van: hangtöredékek, zajok, üvegtörés, nyekergés, kopogás, gitár, buzuki, orgona…

Nem is folytatnám tovább a részletes elemzést, hiszen szerencsére vannak ezzel foglalkozó oldalak, csak egyetlen „dallal” még szeretnék kicsit foglalkozni. Megpróbálok úgy írni róla, hogy ne lőjem le a poént: először is, a cím "∞", vagyis végtelen. Ennek megfelelően igen hosszúra tervezték. Eredetileg 30 perc körüli időtartamban készültek megalkotni, végül a többszörösen vágott, és albumra került verzió csak 5:15 lett. Hozzá kell tenni, ezt az öt percet is nagyon nehéz végighallgatni. Az alkotói koncepció, és a zenei szemlélet itt éri el kitágulásának tetőpontját. Aki ezt így, ebben a formában el tudja fogadni, be tudja fogadni, sőt élvezni tudja, az képes elszakadni a “zenét hallgatok” formulától, a “szépet szeretem” zenei megközelítéstől, és legjobb úton halad a kiteljesedés felé.

 A Mercury Records, az Aphrodite’s Child akkori lemezkiadója e miatt a felvétel miatt megtagadta a kiadatást, mivel a producerek Irene Papas előadását blaszfémiának tartották, így mára a Vertigo lehet büszke eme páratlan kiadványra. Nem marad más hátra, mint egy ajánló az ajánlóban: Néhány évvel később Vangelis szinte ugyanezzel a társasággal, de már saját neve alatt hasonlóan kiváló lemezt készített Earth címmel. Párizs, varázslat, narráció, óriási dalok, szintén kötelező.   10/10

Kiadó: Vertigo    Ország: Franciaország/Görögország   Tagok: Demis Roussos - ének, basszusgitár    Vangelis Papathanassiou - billentyűk     Loukas Sideras - dobok   Silver Koulouris - gitár     Harris Halkitis - konga    Michel Ripoche - harsona, tenorszaxofon      John Forst - narrátor     Irene Papas - ének