A Rolling Stones több mint egy rockzenekar. Egy darab rocktörténelem. Nem is kicsi az a darab. Az együttes 1962-ben alakult Londonban, és 1964 áprilisában jelent meg bemutatkozó lemezük. Az valamivel több, mint 60 év. Amikor a Decca Records a szárnyai alá vette őket, feltehetően sem a menedzserek, sem a tagok, sem a rajongók nem gondolták volna, hogy még 2023-ban is új albummal jelentkeznek. Annak idején a négy angol srác valószínűleg aláírt volna egy három lemezre szóló szerződést is, és kész… De mint tudjuk, másképp alakult. 

Azóta ez a név fogalommá vált, köszönhetően olyan alaplemezeknek mint a Let it Bleed, a Beggars Banquet, vagy az Exile On Main Street. Az újkori kiadványaikról már megoszlanak a vélemények, a 18 év alkotói szünet után megjelent Hackney Diamonds mégis megmozgatta egy kicsit a levegőt… Nyilván nem ugyanolyanok, mint régen… de mégis milyenek?

Úgy ültem neki a lemez meghallgatásának, hogy egyetlen előzetesen megjelent szerzeményt nem ismertem róla. Szándékosan passzoltam el a zenei videókat, mert egymás után szerettem volna az összes dalt befogadni, hogy valóban kapjak egy átfogó képet arról, milyen a mai, Charlie Watts nélküli Rolling Stones. Annak sem néztem utána, ki örökölte tőle a dobokat, illetve melyik sztárvendég, melyik nótában szerepel. Tehát a létező legkevesebb infóval fogadtam az új nagylemezt.

Azóta már a sokadik hallgatáson is túl vagyok, de bevallom, csak azért adtam az anyagnak egymás után ennyi esélyt, mert tudtam, hogy írni akarok róla. Normál esetben az első alkalom után pihentettem volna a teljes készletet. Nem olyan rossz az egész, de nem is annyira jó. Az első benyomásom is felemás volt, és ez azóta sem lett pozitívabb. Ugyan van minek örülni, akad azért töltelék is. A 12 számos, 48 perces korong nagyjából fele-fele arányban tartalmaz értékes és kevésbé érdekes darabokat. Hogy aztán az értékesebb fele mennyire lesz maradandó érték, erre nehezen tudnék választ adni.

A nyitó szám az Angry. Tipikus ritmusképlet, jellegzetes, csigatempós, lezserül sattyogó Stones nóta. Kiváló koncertkezdő téma lehet, hangulatos a riffelés, kellemesek a vokálok a refrénnél, de már itt azonnal volt egy olyan érzésem, hogy Mick Jagger a befogadhatóság határán mozog. Korábban sem volt a kedvenc énekesem, (sőt) csakhogy a klasszikus nagy albumokon nem erőltetett annyi hajlítást, amit itt hallunk. Mindezekkel együtt ez még az új album egyik legjobb dala. A Get Close sem lenne igazából olyan szörnyű, ha kicsit rockosabb felfogást kapott volna, és ha Jagger nem vonyítana nazális orrhangon bántó hangerővel. Sajnos teljesen tönkre vágja a számot. (Áháháháj wanna get close to you.) A Depending On You is hasonló történet: rendesen megírták a dallammenetét, csak az előadás, az már messze van a dögös-tökös Stonestól. Egy (vagy két) akusztikus gitárral teljesen jól szólna, így ebben a formában már nem annyira. Túlhangszerelték. Bele kellett tenni a háttérvonósokat, és persze a na-na-na kórus sem hiányozhat. Kár érte. Talán majd élő koncerteken jobban fog érvényesülni.

A Bite My Head Off szerintem úgy jó, ahogy van, ezerszer hallott Stones-téma ez is (vagy inkább Aerosmith?), nem baj, belefér, mert végre van lendület, van dög a nótában, ebből a fajta dühödten lüktető löketből jöhetett volna több is tőlük, hiszen az életkor nem lehet behatároló tényező, ha a világ első számú rock’n roll bandájáról van szó. A gitárszóló a végéhez közeledve külön piros pontos, még akkor is, ha nyúlfarknyi. Így kell ezt.

Whole Wide World – ez a felvétel tér el leginkább a mindenkori Stones-arculattól, mert ez egy szemérmetlenül bugyuta pop-nóta, ostoba sorokkal, primitív dalszerkezettel, feledhető refrénnel. Feltehetően táncparkettre szánták, nem rockszínpadokra. El nem tudom képzelni egy Rolling Stones koncerten. Lapozzunk! A Dreamy Skies sem ígér sok jót, ez nem más mint a You Got The Silver félrecsúszott átirata. Értem én, hogy minden nagy banda önmagából él, ami sokkal jobb, mintha mástól nyúlna, csak újdonságnak ez harmatos.

Mess It Up – Itt a mélypont! Sajnos ugyanaz a kategória, mint a Whole Wide World esetében, de még az előzőeknél is diszkósabb felfogás uralja a dalocskát. Ha őszinte akarok lenni, nagyjából az egész rózsaszín lemezanyagot ilyennek képzeltem látatlanban, így tulajdonképpen az lep meg, hogy vannak hallgatható darabok is rajta. Ilyen például a Live By The Sword. Éppen nem mozgat hegyeket, de ez legalább egy rockdal, arra hasonlít, amikor a cirkuszi oroszlán még utoljára eljátssza a dzsungel vad urát, és tényleg… mindenki el is hiszi! Annyi csak a szívfájdalom, hogy nem használták ki a dalban lévő lehetőségeket sem a szólók, sem a dobkíséret szempontjából. Mondhatni korrektül felvettek egy jó kis témát, különösebb faxnik nélkül.

A lemez záró feléből az első a Driving Me Too Hard. Ehhez csak egy jó énekes kellett volna, és annyi. Nem bántó szándékkal írom, de nem lehet nem észrevenni, mennyi itt (is) a felesleges, erőltetett hangsúlyozás, a je-je-jeee –típusú ömlengés. Legendák ide vagy oda, ezeket nem biztos, hogy szabad ennyire gyakran alkalmazni, hiszen tényleg a dal rovására megy. Persze mit mondjunk akkor a következő tételről, amely egész egyszerűen katasztrófa ének tekintetében? Sokáig nem értettem, miért adták a Tell Me Straight című nótát teljesen egészében Mark Knopflernek, aztán kiderült, hogy valójában Keith Richards adja elő. Ez egyben megmagyarázza Richards szólóalbumainak sikertelenségét is.

A Hackney Diamonds legnagyobb dobása (lehetett volna) a Sweet Sounds Of Heaven. Mert ez egy abszolút telitalálat, szövegileg-szerkezetileg-hangszerelésügyileg klasszis szerzemény, csak sajnos itt a legbántóbb Jagger ripacskodása (már bocsánat). Sok elemzést megspórolok azzal, hogy Lady Gaga annyival jobb itt Jaggernél, ha én ennyivel lennék gyorsabb az elefántnál, megnyerném az Epsomi Nagydíjat. Különösen a felvezető sorokban fájdalmas a souuund of a drum, és az echoeeees… Nagyon érdekes, hogy itt az élő koncertfelvételen ezeknek nyoma sincs. Érthetetlen, hogy a stúdióban miért nem úgy rögzítették, ahogy itt látható-hallható: 

A lemezt záró Rolling Stones Blues egy totálisan átlagos, fantázia nélküli blues téma, ebben ugyan nincsenek fülsértő megoldások, mert kerüli a szélsőségeket, ugyanakkor a világon semmit nem tesz hozzá a lemezhez...

Szóval: végig lehet hallgatni az albumot, ez tény. Lehetett volna jobb is, rosszabb is, de én azt mondom, erről a korongról 4-5 szám egészen pofásan tudna szólni egy olyan kaliberű élő fellépésen, mint a Havana Moon volt annak idején, nem is olyan régen. Csak az a kérdés, indulnak-e még turnéra az örökifjak, vagy ez már meghaladja az erejüket...              6/10