A Bitches Brew hangjait hallva mindig olyan érzésem van, hogy egyszer egy szép napon lejöttek  hozzánk a földönkívüliek és megmutatták nekünk embereknek, mi a zene... Ez egyáltalán nem jazz, bármit is mondanak a kritikusok, inkább monoton lüktetésű sötét rockzene, amire gyönyörű szólókat tolnak a fúvósok. És persze a gitárosok sem maradnak alul, ott volt John McLaughlin és Sonny Sharrock, a doboknál Billy Cobham és Jack DeJohnette, a bőgőnél Dave Holland, a basszusnál Michael Henderson… Egytől-egyig elképesztőek!

Az egyetlen szépséghiba ezekkel a felvételekkel, hogy egyik sem vidám. Nincs benne humor, nincs benne oldottság. Hátborzongatóan gyönyörű, amiket játszanak, ahogy variálják a lüktetést, a dübörgéstől a szenderig elmennek, minden árnyalatot bemutatnak, kivéve azt, amikor az emberrel madarat lehetne fogatni, mert olyan napja van. Na, ilyet Miles egyáltalán nem tudott. Éppen ezért eléggé megterhelő és nehezen befogadható ezen korszakának muzsikája, de akit elkapott, azt nem ereszti. Ennyire komplex, sokrétű, sehová tartozni nem akaró, különc zenei masszát soha az életben senki nem vett fel, mert nem szokás ilyen zenét játszani. Ennyi.

Ez az egész nem a szórakoztatásról szól. Miles Davis senkit nem akart megtáncoltatni, nem akarta magát videókon eladni, nem uralkodott el rajta az üzleti megfontoltság. Ez örömzene. Leülnek vagy tízen és akkor hajrá, ki mit tud. Ilyen szemlélettel senki nem zenél, mert fél az eladhatatlanságtól. Miles nem félt. Nagyon jól megélt korai munkáinak jogdíjaiból és kedvére kísérletezgethetett. Meg egyáltalán, számára ez volt az út.

Ugyan miféle alkotások azok, amiknek sem eleje, sem vége, sem bevezetője, sem rendes szerkezete? Olyanok mint a vadhajtások, és tényleg. Pont az bennük a jó. Fésületlenek, zabolázatlanok, néha illetlenek, viszont egy pillanatra sem tiszteletlenek. Úgy érzem, mindvégig tisztelnek bennünket, hallgatókat.  Arra játszanak, meddig bírjuk cérnával, mikor őrülünk meg teljesen, mikor kapcsoljuk már ki, mikor ugrunk ki az ablakon, persze csak azért, hogy utána újra és újra visszajöhessünk, mert van valami ördögien vonzó ebben a lüktetésben. Többen írták Miles Davis felvételeivel kapcsolatban, hogy olyanok, mint a drog, és valóban így van. Fülön át ható tudatmódosító szerek. Van a Bitches Brew és vannak más lemezek. Egészen kivételes alkotás, olyan amilyenből százévente egy, ha akad. 10/10

Kiadó: Columbia Records   Ország: USA    Közreműködik: Miles Davis - trombita  - valamint 19 vendégzenész