Van egy zenekar a magyar könnyűzenében, melyet legalább hallomásból sokan ismernek, a dalaikat azonban már kevesen tudnák beazonosítani. Pedig annyira markáns hangú énekesük volt, akit azonnal ma is 100 közül fel lehet ismerni, meglehetősen magas, éles, mégis erőteljes hangszíne miatt. Ő volt Szatai Gábor, a No együttesből. Abból a gárdából, amelyben a húzónév s egyben a zenekarvezető Slamovits István volt, az Edda egykori gitárosa. Mindezekből kiderül, nem mai történetet bogozgatunk, amikor ezt a bemutatkozó nagylemezt elővesszük, hiszen annak felvételi, s megjelenési ideje 1992.

 Ami azt illeti ez egy kissé meglepő dátum, mert mai fejjel visszagondolva a No-t olyan 1988-89 környékére tippeltem volna, emlékeim szerint ekkor jelentkeztek a Hallottalak sírni téged című videóklippel, de valójában itt az emlékezet tévedett, a banda ugyan valóban 1987-ben alakult, nagylemezhez mégis csak a kilencvenes évek elején jutott. Hogy miért kellett ehhez négy évet várniuk? Érdekes kérdés. Az Edda népszerűsége a No alakulása idején egészen elképesztő volt. A TV és a rádió révén megközelítette a hőskort, a legendás ”bakancsos” korszakot, ebből következően az egykori gitáros új bandájára lett volna érdeklődés már a nyolcvanas években is, ez egészen biztos. Sőt, ha kizárólag profit alapon nézzük, sokkal kecsegtetőbb lett volna őket ’87-ben bedobni a közönség elé, mint ’92-ben, ami már egy alapvetően más közeget jelentett.

A magyarázat ott lehet, amit Szatai a névválasztás kapcsán egy interjúban fejtegetett: ” Annak idején voltak a magyar zeneiparban olyan folyamatok, amikre úgymond NO-t mondtunk. Akkor is már volt egy ága a zenének, ami csak a pénzről szólt. Nézd meg a Beatrice-t, a P. Mobil-t. Népszerűek és nagyon jó zenekarok voltak. Évekig játszottak és egy lemezük nem jelenhetett meg. Egyszerűen nem engedték nekik, kicenzúrázták a szövegeiket. Nem támogatták őket. És akkor voltak olyan zenekarok, akik jöttek a semmiből, jól feküdtek, nem szóltak semmiről, még egy koncertet se adtak, de jó kapcsolataik voltak és két hét múlva nagylemezzel jelentek meg. Mi azt mondtuk, hogy soha nem fogunk beállni ebbe a folyamatba. NO - ha ez az ára, akkor nem lesz lemezünk. Nem is lett természetesen...”

A kilencvenes évek elején a szimpla rockzene egészen háttérbe szorult, mert a heavy metal óriási erővel követelte magának a helyet. Ekkor jött a Metallica a Fekete albummal, ekkor volt Budapesten a Monsters Of Rock koncert, így hát ezzel a lemezanyaggal a No számára szinte esélytelen volt komoly bázist felépíteni. Még akkor is, ha a csapat fazonban, dallamvilágban az akkor népszerű The Cult, valamint a még mindig csúcson lévő U2 csapásirányát követte. A nóták nem voltak rosszak, csakhogy a No, mely burkoltan-kimondatlanul, de keresztény szemléletű társaság volt nem akart igazán keménykedni. (Emlékszünk, ekkoriban az Edda is bőrcuccban, fejkendősen nyomult)

A No debüt albumának legnagyobb értéke leginkább a szövegvilágban rejlik. Ezekben a dalokban még él egyfajta költői naivitás, a jobb életbe vetett hit kinyilatkoztatása, mely egyszerre pesszimista – keserű tapasztalatok alapján – egyszerre derülátó, hiszen a zenekar végre beindult, végre kinyílt előttük valami perspektíva. Ezt a furcsa kettősséget tükrözik a felvételek is. Talán ezért lett egy részük kissé erőtlen, sablonos, ötlettelen, miközben maradandó értékeket is lefektettek.

Lásd (és halld) mindjárt a nyitó nótát. Haza melyik út vezet. Óriási darab! Alighanem sok régi Edda rajongónak felcsillant a szeme, amikor meghallotta. Erőteljes, gitárdallamokban gazdag, piszok jó téma. Még akkor is mesteri, ha Edda szövegből merít: „Karodon vittél évekig” Ez talán egy jelzés akart lenni az Edda tábor felé? Vagy az akkori Edda tagjainak szólt? Vagy csak nosztalgiával gondoltak vissza a Kölyköd voltam időszakára? Ma már meg nem fejthető. A szöveg egyébként ettől eltekintve igazán remek, manapság alig találkozni hasonlóval.

A Folyónál már egy lényegesen könnyedebb, habosabb, szintetizátorral kísért szerzemény, semmilyen szempontból nem nevezném kimagaslónak, bár ezt nehéz eldönteni, mert egy ennél ügyesebb hangszereléssel többet lehetett volna kihozni belőle. A dob szinte már bántóan egyszerű, a basszus sem igazán találja a helyét, és hiába énekel nagyot Szatai, ez inkább csak elmegy kategória.

Hallottalak sírni Téged… - ez volt a videóklipes felvétel, amit a lemez slágerének szántak. Igazából gyönyörű a nóta, olyan hangulati hullámzást hoz, ami a magyar felvételekben kimondottan ritka, csak az a fránya szinti… az nem kellett volna! A csendes, elmélkedős tónusból kirobbanó rockos refrén viszi magával az embert, és menő az a fejhang a végén. (Az sem megszokott, hogy valaki magyarul fejhangon kurjongasson – ez valószínűleg Piramis/Révész hatása)

A Korai eső című szerzemény sajnos viszi lefelé a képzeletbeli lécet, ha nem is a béka feneke alá, de a közepes környékére. Itt sem a szöveg, sem a dallam, lényegében semmi nem értékelhető nagyra, mondjuk, hogy véletlen baleset. Ezt ellensúlyozza (?) a durván Piramis utánérzést keltő, mégis lendületes, hangulatos Szállnak a napok című nóta. Slamó ebben is, mint általában az egész lemezen szinte varázsol a gitáron. Az ő átkötésein, akkordmenetein, szólóin abszolút semmi nem múlt, tőle minden tétel csillagos tízesbe emelkedne, csak sajnos nem ennyire egyszerű az értékteremtés. Oda az a bizonyos Múzsa is kell, a homlokpuszikkal…

Sajnos ez a szeszélyes hölgy alvó üzemmódra kapcsolt a Hegyeken át idejére, sőt, a lemez B-oldalának csaknem teljes terjedelmére. Milyen kár! A Hegyeken át pedig olyan szólókat rejt mind billentyűn, mind gitáron, hogy… hú! A hangszeres megoldások sajnos nem képesek elfedni a dal alapvető sutaságát.

Szuper kezdéssel indul a Várok fénylő éjszakákra című nóta is, melynek szövege szerintem a lemez kimagasló alkotása, aztán ahogy bejön a refrénben a dzsungel-kórus, az bizony kapitális öngól! Ilyesmit csak nagyon ritkán szabad elsütni, lásd Lion Sleeps Tonight – bár véleményem szerint ott is necces. Itt szerencsétlen módon leront egy egyébként szép és értékes darabot. Hasonló véleménnyel vagyok a továbbiakról is, egy kivétellel: Felkeltem a hajnalt.

A hajnali ébredés, a kora reggeli indulás az Edda korábbi dalaiban is gyakori motívum volt, a NO feltehetően Slamó révén emelte be ezeket szerzeményeibe, több-kevesebb sikerrel. Itt szerintem tökéletesen illeszkedik a téma az énekhez (vagy fordítva), az egyetlen megjegyzésem annyi lenne, hogy az akkordmenet a felvezető részben talán túlságosan is az All Along The Watchtower-t idézi. Persze ez nem annyira számít, mert Szatai itt valóban klasszis teljesítményt nyújt, ahogy kiterjeszti a hangját… mint sasmadár száll… de most komolyan! Nyilván sokat tanult Révésztől, s a már említett kortársaktól, ezzel együtt vitathatatlanul komoly kaliberű énekes volt, mint ahogy a No-ban is ott volt a sansz, de talán nem véletlenül maradt is ott. Nem tudom… Nehezen pontozható nagylemez, inkább a szebbik oldalát emelném ki, mint a laposabbat.       8/10