A Dead Feathers 2010-ben alakult Chicagoban. A kezdeti zenélgetések csak 2016-ban értek el odáig, hogy első felvételeiket elkészíthették, ez volt a saját nevüket viselő EP, ezt követte 2019-ben a bemutatkozó album, az All Is Lost, majd 2023-ban érkezett a Full Circle. Két olyan nagylemez, amelyekre méltán lehetnek büszkék az alkotói. Kevés olyan rockzenekar működik manapság, ahol ennyire kifinomult a hangzás, ahol ennyire nyilvánvalóan alapvetésnek számít a korai brit folk rock mozgalom úttörőinek munkássága. Nézzük most meg, mit kapunk ettől a két lemeztől, ha valamilyen oknál fogva úgy döntenénk, hogy teszünk velük egy próbát?

Elsősorban egy ritka szép hangú énekesnőt ismerhetünk meg Marissa Allen személyében. Hangjában egyszerre hallani Sandy Denny-t, Jacqui McShee-t, és Maddy Prior-t. Nem véletlenül őket említettem, mert véleményem szerint a Fairport Convention/Pentangle/Steeleye Span hármasból lehetne leginkább kikeverni a Dead Feathers zenéjét, annak ellenére, hogy ők maguk inkább Inga Rumpf és Grace Slick kombinációjaként jellemzik a hangját. Ami ez utóbbit illeti, kétségtelen, hogy a második lemezen akadnak pillanatok, amikor a rá jellemző lebegtetések jönnek elő Marissa torkából, ám az első lemezen ez semmiképpen nem domináns.

Az All Is Lost – szerintem minden idők egyik legjobb bemutatkozó lemeze – még tulajdonképpen vegytiszta folk rock album minden különösebb népi hangszer nélkül. Néhol talán hiányzik is egy kis hegedűszó, vagy mandolin, de éppen ez adja a különlegességét, hogy sem népi motívumokat, sem népi hangszert nem hallunk, mégis olyan a benyomásunk, mintha a Fairport Convention támadt volna fel újra, hogy amolyan stoner-folk köntösben készítse el legújabb lemezét. Marissa elképesztően finoman bánik hangjával, szinte varázsol, és ez azért nagy dolog, mert ez a hang egyébként meglehetősen nyers és éles, néhol úgy vág mint a penge, néhol viszont a legkellemesebb simogatásokkal felér. Ezenkívül képes belehorkanni, sőt beleugatni és belevonítani is a mikrofonba, ami mégiscsak egyedülálló, hiszen rajta kívül ugató énekesnőről én magam még nem hallottam.

Ahogy azt sok hasonló lemezanyag esetén mondani szoktam, ez egyfajta időutazás, abba a korszakba, amikor lényegesen nyugodtabb és békésebb volt minden, itt még a vadságot szimbolizáló gitárszólók is nyugalmat árasztanak, nem beszélve a folyamatosan mindenütt jelenlévő basszusgitárról. A dobos sem bonyolódik bele a poliritmiákba, itt a dob szinte együtt lélegzik a zenei folyamattal, mintha csak a szívverése lenne mindannak, amit elénk tártak a zenekari tagok. Azok a muzsikusok, akik egyébként a kezdetek kezdetétől ugyanazok: Tony Wold és Tim Snyder gitárosok, Rob Rodak basszusgitáros, és Joel Castagnon dobos kísérik Marissát a fellépéseken, illetve a stúdióban.

Fontos kiemelni, hogy minden folkos vonása ellenére ez színtiszta rockzene, megvan a maga ereje és lüktetése, még ha a dinamikája nem is éri el a mai fiatal bandák tombolását. Ugyanakkor a két gitáros együttműködését tanítani lehetne, tökéletesen érzik egymás határvonalait, azokat mindvégig tiszteletben tartva villognak, és hát Marissa tényleg egy istennő, már amennyire egy hús-vér alak isteni jelzőt viselhet.

A második album talán csak annyiban más, mint az első, hogy lényegében pszichedelikus vonásokat csak ezen találunk, az elsőn nem. Azt mégsem állítanám, hogy a folk rockot felváltotta a pszichedelia, mert ez nem állná meg a helyét. Valójában a Dead Feathers minden eddig említett zenekarnak, előadónak és műfajnak egyfajta ötvözetét adja elő a maga saját stílusában – ezúttal ebbe belefért valamennyi a Jefferson Airplane örökségéből is. A nyitó szám, a Full Circle sokaknak eszébe juttathatja Grace Slicket vagy akár a Woodstocki fesztivált. De már ezen az egy dalon belül is érezhetjük, hogy nem puszta utánzásról van szó, inkább tiszteletadásról, arról a bizonyos időutazásról, ami sokak számára érdekes és izgalmas, legfeljebb az évtized lehet személyenként eltérő.

A Dead Feathers tagjai a hatvanas évek végét, hetvenes évek elejét célozták meg, s hogy ezzel napjainkban hány zenehallgatót tudtak megérinteni, nem tudom, de ami engem illet a legmagasabb pontszámmal tudom értékelni erőfeszítéseiket és őszintén remélem megörvendeztetnek még hasonló jó dolgokkal. Tehát a lényeg: nem azért érdemes őket hallgatni, mert retro zenét játszanak és tökéletesen hozzák a régi idők hangulatát, hanem mert a dalaik jók. Nagyszerű zenészek, kivételes tehetséggel.    Mindkét lemez: 10/10