Ha azt mondom, megjelent idén egy Best of jellegű koncertlemez a világ elsőszámú rock’n roll zenekarától, az még nem akkora durranás, hiszen évek óta már minden koncertjük annak számít. Tudjuk jól, hogy lesz Tumbling Dice, Jumping Jack Flash, és így tovább… De ha hozzátesszük, hogy ez a koncert még 1977-ben volt, Torontoban, akkor az már érdekes! Hogy miért? Mert ekkor volt a Stones a csúcson, ereje teljében, és kicsit más hangulatú összejövetel ez, mint manapság amikor ezek az élő legendák nosztalgiából megidézik a múltat. Színtiszta energia, nyers, életerős, szemtelen rock a műfaj királyaitól.

Hogy miként maradhatott mindeddig dobozban az anyag, ez mondjuk jó kérdés, nagyjából a lehetetlennel határos a sztori. Állítólag leégett a stúdió anno, ahol a mesterszalagokat tárolták, és csak mostanában bukkantak rá ezek másolatára… Nem tudom. Nem is érdekes valójában. A koncert tényleg jó, bár hosszúra nyúlik, érdemes rá időt szánni.

A Rolling Stones 1977 március 4-én és 5-én lépett fel a mindössze 300 férőhelyes El Mocambo klubban, amolyan titkos turné keretén belül, és erről a furcsa eseményről már szerepelt négy felvétel a Love You Live lemezen, de most itt van az egész műsor 2 CD terjedelemben, pazar kiadásban, tökéletes hangminőségben, könyvecskével, ahogy azt illik. Például karácsonyi ajándéknak a nagypapának ideális.

Talán a viszonylag intim közeg hozta elő, talán pont ezért nem verték nagydobra a fellépést, de tény, hogy nagyon lazára veszik itt a figurát. Főleg Jagger. Elemében volt, sokat rögtönzött, a Honkey Tonk Woment is másképp hangsúlyozta, mint szokta, a Mannish Boyban is mindent beeladott, bár nem egy fekete hang, tényleg hatásosan működött a mikrofonnál. Miután ez egy kis helyiség volt, a közönség minden reakciója olyan, mintha ott lenne a hallgató szobájában, és ez az egy, ami engem zavart a lemez hallgatása közben. Kicsit olyan, mintha szándékosan zajonganák túl a bulit.

Különösen a Fool To Cry esetében erős a füttyögés. Mondjuk az tény, hogy baromi gyenge a nóta is, a hangszerelés is, nem kellett volna elővenni, de ezeket lekeverhették volna utólag. Persze biztosan sokan pont azért szeretnek koncertfelvételeket hallgatni, mert itt minden olyan élő. Nos, ilyen szempontból ez jó választás.

Személy szerint sajnálom, hogy az Exile lemezről kevés szerzemény szerepel itt (általában minden Stones-koncerten kevés van ezekből) mindössze három a Rip This Joint, a Tumbling Dice és az All Down The Line. Pedig Ian Stewart és Billy Preston is rendelkezésre állt a billentyűknél. Valahogy mégis mindig a hatvanas évek vannak náluk túlsúlyban, nem a hetvenes. Zongorás téma azért akad, ha nem is sok, ilyen a Dance Little Sister, és a Melody. Az összes többi blues alapú, slide gitáros rock’n roll, az a műfaj, amiben ők valóban felülmúlhatatlanok. Érezhetően ebben lubickolnak leginkább, a közönség is ezt várja tőlük mindig, hát most megkapták. Nehezen pontozható anyag, szerintem lehetett volna rövidebb, vagy sokoldalúbb, de tényleg nagyon kellemes meglepetés a múltból. 8/10