Érdekes formáció. A zenekar alapfelállásában nincs sem basszusgitár, sem bőgő, sem gitár, van viszont három rezes, mégpedig bariton-, tenor- és altszaxofonok formájában. Van még egy billentyűs, aki egy az egyben a hetvenes éveket hozza -,  továbbá egy dobos, és egy énekes-ütőhangszeres hölgy. Sokat nem énekel, de amit csinál, az abszolút rendben van. A kanadai forradalmárok a ködös Ottawában alakultak 2002-ben, és úgy döntöttek nem igazodnak sem a nemzeti hagyományokhoz, sem az aktuális zenei divathoz, hanem nyomnak egy kis afrobeat alapú tánczenét, amolyan csűrdöngölős módra, hátha van, akinek bejön ez a múltidézés. 

Az első lemezen (Uprooted 2005) még senki nem énekelt, ráálltak egy-egy sávra és kellemesen, finoman, szélsőségeket mellőzve fújdogálták ki a levegőt a csöveken. Frankó kis album ez, kissé egyhangú, viszont vidám, és mivel a dallamok nem túl bonyolultak, kezdő szaxofonosok számára remek gyakorló anyag lehet. A Freedom No Go Die már komoly változásokat mutat, hiszen a hangzás feszesebb, rockosabb, bejöttek a rövid kis kiabálós-tüntetős énektémák, és az afrikai gyökerek érvényesülnek inkább. Bár van egyéniségük, saját stílusuk, de itt néha egy az egyben olyanok mintha az Osibisa, vagy Fela Kuti emlékzenekara lennének. Táncos, pörgős, vidám darabok jellemzik őket, sok fanfárszerű befúvással, kalandozó orgonadallamokkal. Favoritom a The Blind Leading The Blind, ezt a már említett énekesnő, Marielle Rivard adja elő, ellenállhatatlanul. A Little Habana képviseli a latin vonalat, trombitával, fuvolával, ( úgy tűnik szaxofonosaink máshoz is értenek ) szintén kellemes, mozgásra csábító tétel. Táncklubok, vagy tánciskolák nem járnának rosszul egy-egy Souljazz kiadvánnyal, bár valószínűleg már ismerik őket. 7/10

Kiadó: Do Right! Music      Ország: Kanada      Tagok: Pierre Chretien - orgona, billentyűk    Marielle Rivard - ének   Michael Murray - trombita    Ray Murray - szaxofon  Steve Patterson - szaxofon