Franciaország már számos alkalommal szolgált meglepetésekkel a rockzene területén, így talán ma már nem is számít annyira formabontónak egy olyan zenekar felbukkanása, ahol a műfaji meghatározás kemény próbatétel. A Bruit Parasite egy fiatal, mindössze néhány éves formáció Dijonból. Bővebb információval nem rendelkezem róluk. Négyen alkotják a gárdát, konkrét neveket nem tartottak fontosnak mellékelni a mai napon megjelent bemutatkozó lemezanyag mellé. Kis kutakodás után annyit derítettem ki, hogy a gitáros Valentin Taccard, a basszusgitáros/énekes hölgy pedig Clotilde Claudine.

Ijesztően monoton, ütemes darálással indul a kiadvány, a beijesztés azonban hamarosan elmúlik, és ahogy jönnek sorra a nóták, úgy fogja a fejét a gyanútlan zenehallgató, te jó ég, ez megint mekkora banda! Első hallásra, mélyebb odafigyelés nélkül ez is csak egy a manapság naponta születő stoner doom bandák közül, azonban már a második nótától felkapja a fejét mindenki. Nem-nem! Ez ugyan nem doom, nem is stoner, de nagyon jó. És akkor hol van még a lemezanyag további sok kis furcsasága!

Anélkül, hogy a dalokat nagyító alá tenném, inkább körülírnám, miféle banda ez. Alapvetően sokszínű a profiljuk, ez máris különleges polcra helyezi őket. A hatvanas évek végének pszichedeliája keveredik itt az amerikai underground vonallal, mondjuk a Magma, vagy az Amon Düül a Morphine, Twinemen, Elysian Fields zenekarokkal, ez már eddig nagyon érdekes, de ehhez jön még – természetesen – egy jó adag Black Sabbath, meg egy kis Pentagram, - hogy némi okkultizmus is ott lebegjen a levegőben -, majd mindehhez hozzácsapunk egy kis Gojira-féle zúzást, végül egy kávéskanálnyi bluest. Na, most akkor ez mi? Elárulom, a Bruit Parasite. Magyarul Parazita Zaj, esetleg Szúnyogdöngés.

Ennek megfelelően kaotikus kissé az összkép, akad mélyre hangolt fejlóbáló téma, és már-már idegesítő nyavajgás is, mondjuk így a befogadóképesség határainak feszegetése végett. Nekem személy szerint nagyon tetszik az egész, különösen a férfi-nő ének kettőssége, illetve a zene vakmerő szembehaladása a divattal. Hiszen ez így ebben a formában nem könnyen emészthető falat, esetleg nem is hat ránk azonnal, a hatása azonban maradandó lehet. Mindenképpen van fantázia ebben a gárdában, annál lényegesen jobbak, mint amit az underground rendszerint kitermel, csak némi rugalmasság kell a befogadótól és akkor a lemez nagy élmény lesz.

Mivel 10 rendhagyó tétel található az albumon, annyit fontos hozzátennem, hogy a vége felé haladva lesz az anyag egyre mélyebb, egyre sötétebb, egyre összetettebb. ( Az utolsó nóta talán a legjobb! Nagy kedvencemet, a Black Moth-ot idézi ) A bevezetés mondjuk hangulati előkészítés, a közepe táján jönnek a hisztérikus-sikongatós pillanatok, majd a vége felé beborulunk, mint az égbolt jelenleg Magyarország felett. Ezen a beborult égen, mint kósza villámok cikáznak át a súlyos ordítások, kántálások, dörgések. Még azt sem mondanám, hogy csak ínyenceknek szól ez a zene, mert aki szereti a rockot, az vevő lesz rá. Aki nem, az meg úgysem olvassa a blogomat.

Készült a lemezhez egy úgynevezett zenés videó is, ezzel zárom a rövid ajánlást. Pont a lemezt nyitó, véleményem szerint legkevésbé érdekes szerzemény került kiemelésre általa, már amennyire egy ilyen régifilmes videó kiemeli a tartalmat. Nem tudom. Mindenesetre érdemes figyelni a filmecskét, mert nem akármilyen jelenetek láthatók. Bevallom fogalmam sincs, mi lehet ez a film, ha valaki tudja, nyugodtan megírhatja kommentben. Akinek a Solstice tetszik, az a többit imádni fogja, akinek nem annyira, az is bátran tegyen próbát a többi nótával, biztosan talál magának kedvencet.   10/10