A detroiti trombitás e lemezén némileg lerövidültek a számok, és populárisabb lett a hangzás. A negyedórás tételek helyett beérte két nyolcperces és öt hat perc körüli nótával. Nem diszkó, sőt talán nem is popzene, bár a határon mozog, ez tény. Lehetett rá szolidan táncolni annak idején. (Ahogy a kép is mutatja a borítón) Ma már divatjamúlt, nosztalgikus hangulatot idéz az album. A társaságról élő felvétel is megtekinthető a YouTube segítségével, amint a címadót egy jazz fesztiválon elővezetik.

Vicces fiúk társasága ez. (Volt vagy egy tucat közreműködő a lemezen) Kár, hogy Byrd zenekarai közül pont ez maradt ránk videón, mert erősen félrevezető lehet. Nem biztos, hogy ha ezt megnézem, akkor adok esélyt bármelyik Byrd lemez meghallgatásának. Rejtély, honnan kerültek elő ezek a figurák a korábbi zenésztársak helyére (bár el tudom képzelni, inkább nem tippelnék) Amúgy egyáltalán nem rossz ez a zene, de az eddigiekhez képest… kissé más a fajsúlya. Ami mindenképpen pozitív, hogy vidám, oldott hangulatú örömködést láthatunk-hallhatunk, még ha nem is áll fülig a szájuk közben.

Maga a lemez egy buli-korong, a hetvenes évek elejéről, jól tudjuk, milyen volt ekkor a közeg, a zenészek fazonja, ennek megfelelő a zene is. Ha jókedvű, jazzes funky zenére vágyakozunk, a legjobb választás. Ha pedig kevés lenne a lemez egy retro házibulihoz, akkor ott van a Street Lady című 1973-as kiadvány, tuti tipp! Még a nagyi is erre fog beindulni! Komoly!   7/10