Kezd egy kicsit hardcore felé billenni az időjárás, ami így november derekán teljesen rendben is van. Ilyenkor általában a férfi lakosság jelentős része edzőterembe vonul, hogy tavasz végére kipattant állapotban várhassa a nyár örömeit. Részben nekik szeretnék kedvezni a most kezdődő összeállítással, ami az edzésekhez legideálisabb zenei albumokat veszi elő, részben saját fajtámnak, az edzőtermet csak kívülről szemlélő street workoutos megszállottaknak küldöm a sok remek háttérmuzsikát. Nekünk van leginkább szükségünk erre, hiszen a lassan mínuszba forduló kinti légköri viszonyok, a sok csapadék, a hideg szél nagyon könnyen lehetnek visszatartó erők. Mindezek legyőzéséhez adhat segítséget egy pörgős kis album, bumm a fejbe. Hát hajrá!

Az első választásom a Downset harmadik lemeze, a Check Your People, kereken 2000-ből. Hardcore rap, vagyis rapcore metal a legsúlyosabb fajtából. Ezt azért szeretem elővenni, mert az edzésekhez nem igazán ideális a túl gyors tempójú thrash metal, vagy dallamos punk/HC zene, ide sokkal jobban illik a málhás középtempó, amit ők is képviselnek. Hozzá kell tenni, bármelyik Downset lemez megfelel a hatból, a tavaly, azaz 2022-ben készült Maintain ráadásul megszólalásban is kifogástalan, de az a kirobbanó düh, ami őket mindig is jellemezte, talán itt a legerősebb. Több helyütt olvastam, hogy ez volt a legkeményebb lemezük, és van is ebben valami.

Talán azért, mert ezen valóban pengeéles a rap, földbe döngölő a rock. A szó szoros értelmében vett rap nótát azonban ne várjunk tőlük, ez megtévesztő lehet. Annyi a recept, hogy egy teljesen bekattant állat, név szerint Ray Oropeza szétordítja a tüdejét, ahogy kántálja a maga kis költeményeit, közben a banda tolja alá a riffeket elemi erővel. Ez a kettő elég jól ki tudja robbantani az embert a holtpontról. Az adja az extrát, hogy Oropeza pont olyan hangszín, ami elég férfiasan vaskos, (nincs sem RHCP, sem Eminem érzet a levegőben) és még ráadásul énekelni is tudott, ha nem is éppen művészi színvonalon. Bár ez utóbbi vitatható, mióta a HC Rap is a modern művészet része lett, s ez bizony nem tegnap volt.

Elvileg ez egy ilyen politizálós, jól megmondós hardcore lemez volt, lásd a borítót is, a szövegeket is, ám ha ezekbe beleolvasunk, a nagy ködös semminél éppen egy árnyalattal több csak az egész. Környezetvédelem, szexizmus elleni fellépés, de konkrét utalás vagy bármi olyan dolog, ami akárkinek nekimenne, na olyan nincs. Ezt csak azért írom bele, mert ettől fröcsögni nem lehet, ha valaki azért óvakodna tőlük, mert biztos tele van „f.you” üzenetekkel, akkor nagyon téved, ez nem az ő terepük, inkább csak érzékeltették, hogy valami gáz van, ennél messzebbre nem mentek.

Persze az elég beszédes, hogy „2000 már nem a miénk, 2000 már nem a miénk”, csak az nem világos, miért. Mindegy, nem számít. Hol van ma már 2000? Egyébként… az még nem is volt annyira vészes időszak. Azt hiszem Downseték előre érezték a széljárást, és a társadalmi szerepvállalásokat, ettől mentek bele annyira a durvulásba. Nagy szerencse ez számunkra, mert amiket itt zenéltek, annak van súlya, van lendülete, a gitár jobban szaggat, mint nagymama a nokedlit, az énekes elmondhatatlan vadállat szinten pörög, miközben áthatja őket egyfajta természetes lazaság. Az tetszik a legjobban, hogy nem görcsölnek rá, nem akarnak hú, de durvák lenni, egyszerűen csak magukat adják. Annál több pedig nem is kell.   9/10