Megszámlálhatatlan mennyiségű lemezt ajánlottam már a zenehallgatók figyelmébe, több kevesebb sikerrel, ez most egy olyan lesz, amelynek esetén egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy akár csak egy, azaz egy db mezei érdeklődő figyelmét fel tudom kelteni. Mitől vagyok ennyire szkeptikus? Nos, a műfaj klasszikus heavy metal, az évszám pedig kereken 2000, ez már eddig nem igazán nyerő párosítás, az előadó pedig Lizzy Borden. Egy olyan alakja a metal színtérnek, aki soha nem játszott ott komoly szerepet, még fénykorában, azaz a nyolcvanas években sem keltett túl sok feltűnést, amikor pedig évente jelentkezett egy-egy hangzóanyaggal, és a 11 év hallgatás után elkészített lemeze sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

Az albumot magam sem ismertem korábban, tizenévesként a Love You To Pieces (1985) és a Master of Disguise (1989) című korongok kerültek a látóterembe, ám néhány hallgatás után meg is váltam tőlük, mert a világon semmi érdekeset nem találtam bennük. Ezzel úgy tűnt be is zárult Lizzy Borden karrierje nálam. Azonban a napokban elém dobta a You Tube ezt a röhejes borítójú lemezt, és kíváncsiságból rákattintottam. Meg kell mondjam, kellemes meglepetés volt. Túlságosan nagyra már nem tudom értékelni, éveim száma ezt nem engedi, abban viszont bizonyos vagyok, ha 1990 környékén találkozom vele, akkor óriási kedvencemmé válik. Meghallgattam néhányszor, és úgy gondolom, nem sikerült rosszul.

Tisztelem és becsülöm az 1960-as születésű Gregory Charles Harges-t, amiért képes volt egy ilyen lemezzel visszatérni, bár annak bukásával feltehetően előre lehetett számolni. 2000-ben ez a dallamos hard rockkal, sőt, mondhatnám hajrockkal keveredő refrénközpontú metal már leköszönőben volt. Igaz, még albumot adott ki az Iron Maiden, a Helloween is, ezek már nem tudtak klasszikussá nemesedni, mint ahogy a Panterának, Alice Coopernek, vagy a Scorpionsnak sem a 2000-es lemezei a meghatározók.

A kiadványról fellelhető egy korabeli lemezkritika a Shockmagazin oldalán, Valentin Szilviától. Hét mondattal körül is írta, le is húzta a béka feneke alá, pedig szerintem értékes az anyag. Egy bődületesen fájdalmas tétele van, a We Only Come Out At Night – ez tényleg felejtős, a többi viszont teljesen jól összerakott, epikus dallamvezetésű fémzene. A gitáros, az valami elképesztő. Szívesen kiemelném a fickó nevét, apró bökkenő, hogy nem lehet tudni ki szólózott a számokban Louis Cyphre fedőnév alatt. Nyilván olyan valaki, aki ezt a műfajt ott és akkor már cikinek érezte, de akinek kisujjában volt az összes Maiden, Helloween, Accept, King Diamond téma, riff, nóta. Ezeket a bandákat nyúlta le Lizzy Borden, aki mint írtam soha nem volt nagymenő, itt viszont hatalmasakat énekel, ezt nem lehet elvitatni. Külön érdemes Mårten Andersson basszusfutamait is lekagylózni az alábbi nótában:  

Hibátlan, képzett, magasan szárnyaló ének, pazar szólók, fülbemászó refrének, és fogós, remek dalok sorjáznak itt. Nagy kár, hogy semmi nem eredeti, semmi nem újszerű, semmi nem izgalmas, de minden nagyon kellemes. Ami nekem így mai füllel kifejezetten bejön, az a vidám, jókedvű ének, úgy is mondhatnám „happy metal”-t hallunk, azt a fajta kiveszőben lévő muzsikát, amit jó eséllyel nem fogunk túl gyakran fellelni a XXI. században, ezért becsüljük meg ezt a lemezt is.  8/10