Az Ade negyedik albuma 2019 novemberében jelent meg, az Extreme Metal Music kiadónál. Kétségtelenül ide illenek, mint semmilyen dobozba bele nem skatulyázható formáció. Persze történelmi ihletettségű death metal banda sok van, de mint azt az első lemez ajánlásában írtam, pont olyan, mint ők, egy sem. Náluk a death inkább eszköz, mint cél. Egy formai alap, ami legalább annyira a sajátjuk, mint a progresszivitás, s még ha nem is találjuk nevüket a prog metal élvonalában, pusztán a hangzóanyagaik alapján oda tartoznak. Ezt bizonyítja a Rise Of The Empire is, a maga 44 perc körüli játékidejével. Emberfeletti hörgések, szédületes gitár- és dobtémák, valamint fülbemászó, nagyívű dallamok keverékét hozták el az alkalommal is.

Az eredeti felállásból már csak az alapító gitáros/dalszerző Favius maradt (Fabio Palazzola), az összes többi posztra új emberek kerültek: a doboknál Decius, azaz Davide Itri, az énekes Diocletianus, azaz Nikolas Bruni, a gitárnál Francesco Fasolo, és Dario Lastrucci a basszusgitáros. Hallatszik-e mindez a felvételeken? Igen, de csak minimális mértékben. Háttérénekesnő például nincs. Az arab lant is teljesen eltűnt. Az teljesen nyilvánvaló, hogy Fabionak határozott elképzelése van a zenekar profiljáról, ennek köszönhetően ugyanolyan jellegzetes Ade korong ez is, mint elődei. Fordulatokban bővelkedő, epikus, szaggatott riffekre épülő zenei világ jellemzi ezt is, de azt is érezhetjük, még ha csak árnyalatnyit is, hogy a kreativitás kicsit megkopott.

Nagy tragédia nem történt, az új tagok nyilván inkább kiszolgáló szerepet láttak el, s alapvetően más közeg ez, mint amikor egy teljes gárda leül és bedobja a kalapba az ötleteit. Az első négy szám úgy megy el, hogy túl nagy meglepetést egyik sem okoz. Kellemesen hozzák a maguk formáját. A Once The Die Is Cast az első igazán elborult téma, ebben már megint félelmetesen keveredik sok szál, a patetikus kórus a sortűz szerű lábgéppel, a villanó gitárok a súlyos billentyű akkordokkal. Igazi Ade-csemege.

A Gold Roots Of War szokatlanul nyugodt tengereken evez, persze csak azért, hogy aztán a tenger jókora örvényeket keltsen – mégis, egy balladisztikus hangvételű szerzemény tőlük merőben szokatlan. Kiváló darab a maga nemében, csak furcsa. Aztán a Ptolemy Has To Fail visszaállít mindent a maga medrébe, ezen a vonalon hullámzik tovább a kiadvány további része. Egyetlen tételt még feltétlenül ajánlanék ez a The Blithe Ignorance, szintén a rendhagyóbb felfogású számok közé tartozik, a ritmusképletek gyönyörűek, a hörgés ahogy morgásba vált szintén meggyőző, plusz keleti hangulatú hangszerek, kiváló darab. Maga a lemez szerintem egy képzeletbeli listán a négy közül a legalsó fokon állna, pedig önmagában teljesen jó kis anyag. 8/10