A XXI. században a John Mayall-féle rozsdamarta blues rock egyre inkább kiveszőben van, de ezeket az ausztrál srácokat ez különösebben nem érdekelte: 2021-es bemutatkozó lemezén a Blind Pilots kompromisszum mentesen odatette magát! Egészen pontosan tíz bitang erős tételen keresztül szállította nekünk a masszív, szájharmonikával kísért blues muzsikát, majdnem másodpercre pontosan 45 percben. Magyarországon nem igazán foglalkoztak ezzel a lemezzel, sőt Európa sem figyelt fel rá, kizárólag szűkebb hazájában aratott némi elismerést. Holott az anyag mocskosul mocskos…

Az I’d Be Lying nyitja a sort, és ettől máris nagyot ugrik a lelkesedésmérőm, egyszerre van jelen benne Rory Gallagher, John Lee Hooker, a Faith No More, és a tengeráztatta grunge, miközben hasít a gitár, mint Phil Lynott nadrágszára. Szakadt, roncstelepi életérzés lebegi körül a hangfalakat, amire a szájharmonika csak ráerősít. Kevesen képesek tolni a herflit kellő komolysággal, általában csak színezik vele a hangzást, hát itt egy Ryan Stone nevű bivalyember fújja az apró zeneszerszámot, méghozzá teli tüdőből, ahogy kell!

Jön a Wake Up, majd a Car Crash, folytatódik a zeneirodalmi bemutatóóra: Muddy Waters, a Rolling Stones, és sok kevésbé ismert  blues-előadó alakja elevenedik meg előttünk. De a srácok éppúgy a hatásaik közé sorolják a Clutch, és a Kyuss zenekarokat is, és saját zenéjüket stoner blues rocknak definiálják. Rendben, ezt én elfogadom, az tény, hogy robog náluk is az úthenger tisztességesen.

A Tree On The Hill kezdetben kicsit visszavesz a rockból, ennek ellenére semmit sem veszít karcosságából, csak háttérbe szorítja a dobokat, hogy aztán a második perc után kirobbanjanak, és földbe döngöljenek a pengeéles gitárszólamok közepette - ez a lemez egyik csúcspontja. Fergeteges energiákat mozdít meg egy alapvetően háromakkordos kis búsongóban, a szólóktól kiver a víz, annyira ott vannak, bizony ebből nagyon nagy ballada lehetett volna annak idején. Mert manapság ez a zene… de nem is folytatom tovább kissé pesszimista meglátásomat.

A csapat lendülete pillanatra sem torpan, példásan zúzzák le az egész műsort, nekem csak egyetlen felvételük nem tetszett túlságosan, ez pedig a kissé édeskésre vett Take Me Home. Értem én, hogy a csajok elérzékenyülnek az ilyen témáktól, és a legtöbb rockbanda készít legalább egy ilyen potenciális slágert, csak ebben a többihez képest jóval magasabb a szirup-faktor, ha szabad ezt mondanom. Ezzel együtt a zenei alap itt is hibátlan, csak az énekdallamok kacsintanak ki a blues mögül a könnyedebb rockzene irányába.

Személyes kedvencem a nagylemez utolsó dala, a Hanging Tree. Ebben a dobolás ritmikája a Midnight Oilt idézi, és ahogy a negyedik perc után kiszállnak a dallamhangszerek, majd a kóbor harmonikaszólamokra bejön a pedálokkal vastagon megtámogatott elektromos gitár, attól már-már elérzékenyülök, de ezt most komolyan mondom. Bár minél több zenekar nyomatna ilyen sallangmentes, durva és könyörtelen rockzenét, azonnal szebbnek látnánk a jövőt. Egy biztos, a mai napomat a srácok már fénybe borították, ezért rettentő hálás vagyok, amit a pontszámok terén kifejezésre is juttatok. 9/10