1999-ben hallottam először Rickie Lee Jones nevét egy svájci úriember szájából, Locarno belvárosában, de ne szaladjunk ennyire előre… Kicsoda Rickie Lee Jones? Soha még nem találkoztam olyan magyarral, aki hallott volna róla, miközben meghatározó alakja volt elsősorban a Los Angeles környéki underground mozgalomnak. Az 1954-es születésű, csinos szőke dalszerző/énekes hölgy többek között olyanok társaságában forgott, mint Tom Waits, vagy Robin Williams. Pályafutása alatt 15 stúdióalbumot készített, az elsőt még 1979-ben, az utolsót éppen tavaly, 2023-ban.

Mindezeket azonban 1999-ben nem tudtam róla. Nyár volt, június vége, elindultam autóstoppal a világnak. Az első éjszaka Stuttgartban ért, a második Münchenben, majd Vaduz után megérkeztem Svájcba, és rövid időn belül megszegtem a stopposok elsőszámú szabályát: Soha ne hagyd el a főutat holmi mellékutak kedvéért. A tutit ne cseréld bizonytalanra! Tetszettek az alpesi dombok, a mélán legelésző tehenek és addig sétáltam, amíg lesétáltam a térképről. Egyre reménytelenebb helyzetbe kerültem, olyan erdei mellékútra, ahol esélye sem volt bármilyen autó megjelenésének. És mégis ez történt! Jött egy svájci polgár, aki...

Aki egyrészt kihúzott a csávából, másrészt szállást ajánlott full extrás vityillójában, ahol közel 15 ember éldegélt nagy családi boldogságban. Vacsora után a zeneszobában kötöttünk ki – mert erre a célra a tulajdonos külön helyiséget tartott fenn – és következett a zenehallgatás. (Hangszerek is voltak szép számmal ebben a hihetetlen szobácskában.) Led Zeppelinnel kezdtük, hogy közös kedvenc is legyen, azután a házigazda nekem szegezte a kérdést: - Na és Rickie Lee Jones?

- Passzolom… - válaszoltam fejem vakargatva – Rokona talán Tommy Lee Jonesnak? Hát ekkor történt, hogy kaptam egy rövid ismertetőt erről az énekesnőről, mialatt szólt a háttérben a Traffic From Paradise első dala, a Pink Flamingos. Hallottam már előtte is sok akusztikus gitáros előadót, de ez tényleg furcsa dal. Olyasmi stílus, mint egy becsípett pipi dudorászna. Pont ezt emelte ki a fickó is: - Hallod mennyire be van állva? Teljesen részeg lehetett a stúdióban.  (Rickie Lee Jones kezdetben heroinfüggő volt, majd amikor erről leszokott, alkoholista lett)

Akkoriban az internet Magyarországon még nem volt elterjedőben, ezért furcsa volt a házigazda tájékozottsága, aki a teljes anyagot felvette nekem kazettára, a Pirates lemezzel együtt. A kettő közül egyértelműen a Traffic a jobb, a Pirates már rég nem játszik nálam, de a Traffic laza és gördülékeny album, nincs túlerőltetve. Mondjuk ez a hang… az tény, hogy necces. Vékonyka kis orrhang, nem igazán szép, mégis működik valamiért. Például David Bowie Rebel Rebel című nótájának átirata is érdekes lett, lényegesen szebb és letisztultabb, mint az eredeti, állítólag Bowie a kedvenc feldolgozásának tartotta.

Azután nagyon kellemes a Stewart’s Coat végtelenül egyszerű dallamvezetése, a furcsa hangsúlyozással. Itt kell megemlíteni Rickie két fő erősségét: az egyéni énekstílust és a szövegírást. Olyan sorokat írt, mint pl. „Csak adj időt, hogy megtanuljak csúszni-mászni előtted” Vagy a kedvencem az Altar Boy, azaz a Ministránsfiú, akinek állandóan merevedése van a talár alatt – nem derül ki mitől. Olyasféle szürreális baromságokat fogalmazott meg költőien Rickie, mint Bob Dylan tette a legjobb formájában. ( Lásd All Alone The Watchtower, Man In Black Coat) Az Altar Boy szövegének értelmezése fogós feladat, meghagynám másnak.

Minden sületlensége, vagy furcsa vonása ellenére ezt a dalt, - és ezt a lemezt is - úgy összerakták, hogy nagyon jól szól ma is. A további állatos számok – mert közel sem merül ki a flamingókkal ez a téma – szintén a sikeresebbek közé tartoznak: Tigers, The Albatros, és a félig francia nyelvű Jolie Jolie is kimondottan jópofa lett. Persze rockzenének ez teljesen súlytalan, de nem is akarták vele felrobbantani a hangfalakat, sem megtölteni az arénákat, hiszen ez kifejezetten rétegzene. Annak viszont kiváló.  9/10