Szubjektív lemezismertető következik, mert néha ilyen is kell. 1999-ben hallottam először Rickie Lee Jones nevét egy svájci úriember szájából, Locarno belvárosában, de ne szaladjunk ennyire előre… Kicsoda Rickie Lee Jones? Soha még nem találkoztam olyan magyarral, aki hallott volna róla, miközben meghatározó alakja volt elsősorban a Los Angeles környéki underground mozgalomnak. Az 1954-es születésű, csinos szőke dalszerző/énekes hölgy többek között olyanok társaságában forgott, mint Tom Waits, vagy Robin Williams. Pályafutása alatt 15 stúdióalbumot készített, az elsőt még 1979-ben, az utolsót éppen tavaly, 2023-ban.

Mindezeket azonban 1999-ben nem tudtam róla, hiszen soha nem találkoztam a zenéjével korábban. Történetesen nyár volt akkor, június vége, fogtam magam és elindultam autóstoppal a világnak. Az első éjszaka Stuttgartban ért, a második Münchenben, mondhatni érdekes körülmények között, egy személyautó hátsó ülésén, egy ház udvarán, mert a gazda és a kedvese nem akarták egy szakadt stoppos miatt elrontani az éjszakájukat. Oké, megágyaztak nekem az Opel hátuljában, ez is valami. Másnap reggel megérkezett az eső. Szép város München, de nem zuhogó esőben. Irány délre!

Kis liechtensteini kitérő után (mert Vaduzt is látni kell) megérkeztem Svájcba, és rövid időn belül megszegtem a stopposok elsőszámú szabályát: Soha ne hagyd el a főutat holmi mellékutak kedvéért. A tutit ne cseréld bizonytalanra! De nekem nagyon tetszettek az alpesi dombok, a mélán legelésző tehenek és addig sétáltam, amíg lesétáltam a térképről. Egyre reménytelenebb helyzetbe kerültem, olyan erdei ösvényre, ahol szinte esélye sem volt bármilyen autó megjelenésének. Piszkosul nyomta a hátam a hátizsák, szakadt rólam a víz, és már rám fért volna némi tisztálkodás, amikor jött egy svájci polgár, aki…

Aki egyrészt kihúzott a szarból, másrészt szállást ajánlott fel a full extrás vityillójában, ahol közel 15 ember éldegélt nagy családi boldogságban. Vacsora után a zeneszobában kötöttünk ki – mert erre a célra a tulajdonos külön helyiséget tartott fenn – és következett a zenehallgatás. (Hangszerek is voltak szép számmal ebben a hihetetlen szobácskában.) Led Zeppelinnel kezdtük, hogy közös kedvenc is legyen, azután a házigazda nekem szegezte a kérdést: - Na és Rickie Lee Jones?

- Passzolom… - válaszoltam fejem vakargatva – Rokona talán Tommy Lee Jonesnak? Hát ekkor történt, hogy kaptam egy rövid ismertetőt erről az énekesnőről, mialatt szólt a háttérben a Traffic From Paradise első dala, a Pink Flamingos. Hallottam már előtte is sok akusztikus gitáros előadót, de ez tényleg furcsa dal. Olyasmi stílus, mint egy becsípett csirke dudorászna. Pont ezt emelte ki a fickó is: - Hallod mennyire be van állva? Teljesen részeg lehetett a stúdióban.  (Rickie Lee Jones kezdetben heroinfüggő volt, majd amikor erről leszokott alkoholista lett)

Akkoriban az internet Magyarországon még nem volt elterjedőben, ezért furcsa volt a házigazda tájékozottsága, aki a teljes anyagot felvette nekem kazettára, a Pirates lemezzel együtt. A kettő közül egyértelműen a Traffic a jobb, a Pirates már rég nem játszik nálam, de a Trafficben van valami. Nagyon laza és gördülékeny album, nincs túlerőltetve. Mondjuk ez a hang… hááát… az tény, hogy necces. Vékonyka kis orrhang, nem igazán szép orgánum, mégis működik itt valamiért. Például David Bowie Rebel Rebel című nótájának átirata érdekes lett, lényegesen szebb és letisztultabb, mint az eredeti, állítólag Bowie a kedvenc feldolgozásának tartotta.

Azután nagyon kellemes a Stewart’s Coat végtelenül egyszerű dallamvezetése, a furcsa hangsúlyozással. Itt kell megemlíteni Rickie két fő erősségét: az egyéni énekstílust és a szövegírást. Olyan sorokat írt, mint pl. „Csak adj időt, hogy megtanuljak csúszni-mászni előtted” Vagy a kedvencem az Altar Boy, azaz a Ministránsfiú, akinek állandóan merevedése van a talár alatt – nem derül ki mitől. Olyasféle szürreális baromságokat fogalmazott meg költőien Rickie, mint Bob Dylan a legjobb formájában. (Olyanokra gondolok, mint All Alone The Watchtower, Man In Black) Az Altar Boy szövegének értelmezése fogós feladat. Valami értelmet lehet találni benne, csak éppen az nem világos, mit is akar mondani a szerző ezzel? 

És mégis, minden sületlensége, vagy szerencsétlenkedése ellenére ezt a dalt, és ezt a lemezt úgy megcsinálták, hogy nagyon jól szól ma is. A további állatos számok – mert közel sem merül ki a flamingókkal ez a téma – szintén a sikeresebbek közé tartoznak: Tigers, The Albatros, és a félig francia nyelvű Jolie Jolie is kimondottan jópofa lett. Persze rockzenének ez teljesen súlytalan, de nem is akarták vele felrobbantani a hangfalakat, sem megtölteni az arénákat, hiszen ez kifejezetten rétegzene. Annak viszont kiváló.  8/10