The Last Gang - Obscene Daydreams (2024)
El lehetne morfondírozni azon, mennyire hiteles egy olyan Los Angeles-i punk rock brigád, ahol a tagok szemlátomást nem szűkölködnek a jóban, költészetük csak nagy jóindulattal címkézhető fel ”utcai” jelzővel, külön zenekari fazonszabász gondoskodik a kellően szakadt, ámde dögös megjelenésről, de azt hiszem ez az eszmefuttatás túl régi nóta ahhoz, hogy most a The Last Gang kapcsán ismét elővegyük. Hogy ők lennének a punk mozgalom utolsó mohikánjai, ezt kötve hiszem, amit előadnak nem több szépen csomagolt plasztik-tánczenénél, mégis odaférnek a képzeletbeli tányérra, mert muzsikájuk teljes mértékben fogyasztható.
Ami engem illet, nálam az igazi punkzene köszönőviszonyban sincs ezzel a jópofa malackodással, ahhoz túl kevés benne a kakaó, annyit azonban meg kell állapítanom, hogy tetszik, amit csinálnak. Körülbelül ugyanazt hozza a Fat Wreck Chords szárnyai alatt a Gang, mint amit a Hellcat üdvöskéi között a The Interrupters, laza, görcs nélküli örömködés, három akkordra felfűzve, hanyag eleganciával tálalva: - Ezt nektek srácok! Ha tetszik, jó, ha nem, minket az sem érdekel…
Brenna Red énekesnő ugyan nem egy Aimee Interrupter (ezek a művésznevek…) a torka bitang erős, nagyon szépen megy át a rekedtes, cigiben áztatott tónusból a harsányan szárnyaló üvöltésekbe, és képzetten énekel, ami nem utolsó dolog a rockzenében. Igazából a kis csapat pöpecül együtt van, a basszus önmagában egy komoly zenei élmény, ahogy aláfekszik egy-egy témának, és a gitártémák sem okoznak csalódást. Ha megnézzük a dalokat, azt látjuk, hogy a Gang jóval sokoldalúbb, mint az Interrupters, így volt ez már a Noise Noise Noise lemezen is (az előző kettőt nem ismerem) és most is.
Az első dal az Electric Avenue robog mint az úthenger, a szintén Fat Wrack-es Bad Cop/Bad Cop modorában. Hangulatos kis koncertnyitó nóta lehet majd a turnén, mint ahogy a The Others is a pörgősebb tételek sorát gazdagítja (természetesen harapós csordavokállal támogatva), olyasmi, mint egy női énekessel támadó Offspring. Majd jönnek a zenekar fifikásabb témái, mint amilyen a kiabálós-mérgelődős Hide The Antagonist, - egy kis ska-reggae beütéssel -, vagy a videóklipes Rumors, ami szerintem a lemez legjobban sikerült nótája. Itt annyira fülbemászó a refrén, hogy valószínűleg még a bajszos-szakállas zenehallgatók is átveszik a vokál azon sorait, mit szerint „én egy rosszlány vagyok, végzetesen nőieeesss!” (I’m a bad bitch, fataly feminied.) Ezekkel a dalokkal könnyű megbarátkozni, ha az ember ifjú és bohó, vagy örökifjú és kevésbé figyel oda. Valószínűleg ennyi a titok The Last Gang ügyben, nem kell nagyítón keresztül vizsgálni őket és akkor mindenki jól jár. 7/10