Megjelent idén egy új Amyl And The Sniffers anyag is, de valahogy az összes magyar rockzenei platform hanyagolta a lemezkritikát róla, ami már önmagában is kritika, mégpedig sokatmondó, és azt hiszem, van is ebben valami. Mármint abban, hogy a világon semmi extrát nem hoztak, nem rengetik meg a hangfalakat vele, és jó eséllyel nem ők lesznek a punk rock megváltói. Ugyanakkor el kell ismerni, kitalálták magukat. (Vagy kitalálták őket.) Igazából a látvány náluk minden, a többi csupán mellékes tényező, ide tartozik többek között a lemezanyag kiadása is. Hiszen túl sok értelme ennek valóban nincs a mai időkben, amikor az élő koncert lényegesen komolyabb megnyilvánulása a rocknak, mint a kereskedelmi forgalomba éppen csak a tisztesség kedvéért bekerülő hanghordozók legyártása.

Mindent összevetve – bár értem az ausztrálok filozófiáját, mi szerint nem szabad komolyan venni az életet úgy általában – azért ez a 13 nóta bő fél órányi terjedelemben tényleg kevés, a rajongók számára amolyan odalökött gumicsont, amelyen morogva rágódhatnak, akik a szigorúbb felfogású punkzene elkötelezettjei. Nem, itt náluk nincs szigorúság, egy vicc az egész zeneipar, amelynek ők is csak éppen azért részei, mert 1. jókor voltak jó helyen, 2. bevállalós az énekesnőjük.

Amy Taylor magamutogató, kontroll nélküli előadásai minden bizonnyal életben tartják még a brigádot egy ideig, hiszen a dimbes-dombos testen feszülő nadrágra, a hegyes pólókra mindig lesz érdeklődés, ami azonban a zenét illeti, itt már kétségeim vannak, mert az új lemez legtöbb szerzeménye nem más mint ügyes, vagy inkább üres blöff. Nagyjából három akkordos reszelések, mondjuk jópofa, inkább egyéni nézőpontú szövegekkel, és valamiféle szólócskákkal a gitárostól. Az énekhang éppen csak annyi, amennyit még nem lehet gyatrának nevezni, bár többször volt olyan érzésem a lemez hallatán, mintha az Aqua popzenekar egyik mai alteregóját hallanám. Talán azért, mert vékonyka a hangszín, talán mert szűkös a hangterjedelem, vagy mert minden téma két-három perces szösszenet. A leghosszabb daluk a U Should Not Be Doing That a maga 3:26-jával, és ez még nem lenne akkora katasztrófa, de 3 perc fölötti tételük is kevés van. Erre mondják: nem vitték túlzásba.

Ok, de mit tettek bele a puttonyba? A Jerkin’, a Chewing Gum és a Tiny Bikini teljesen pillanat szülte, semmitmondó nyávogások, ezeknél lényegesen jobb a markáns Big Dreams, amelynek karcos dallamvezetése nem kis meglepetés a kissé fárasztó felvezetés után, s lám, lesz még ilyenben részünk, mert a Motorbike Song gyors, kiabálós stílusa is jól érvényesül. Milyen kár, hogy elkapkodták a nótát, és 2:24-nél lecsapták a szépen feldobott labdát. Ebből óriási dalt lehetett volna kihozni egy kis türelemmel, így pont arra jó, hogy mondjuk koncerten átmozgassa kicsit a közönséget. Azt pedig szerintem senki fia nem képes megérteni, miért a Big Dreams kapta a motoros videóklipet, és nem a Motorbike Song?

A Doing In Me Head inkább a fárasztó kategória nálam, majd jön a Pigs, ami megint egy vérbeli punk együttesre hasonlít, és körülbelül olyan érzetet kelt, amilyen érzetem volt a teljes kiadvánnyal és magával a zenekarral kapcsolatban. Lenne bennük patron, ha lenne bennük patron… Az egész lemez egyetlen valamire való dobása a már említett U Should Not Be Doing That, ez máris amolyan közönségkedvenc, énekeltetős darab, igazán sajnálom, hogy egyben be is árazza a kis csapatot. Mindent figyelembe véve okkal és joggal nem lesz a lemez ott az év végén esedékes toplistákon, egyszeri meghallgatását azonban a rugalmasabb felfogású zenehallgatók számára mindenképpen javaslom.    6/10