A novemberi mocsokhoz, rothadáshoz, párás reggelekhez nem csak a doom metal illik, hanem a szakadt punk rock is. Mondhatni tökéletes napindító, különösen, ha valaki vezetni kénytelen, s órákig ül a dugóban. A szigetország egyik titokzatos underground formációja volt a Blackburn-székhelyű Potential Threat. Az a fajta banda, amelyik nem véletlenül nem került be a nemzetközi vérkeringésbe, sőt, a hazaiba sem. No videóklip, semmi cukormáz, semmi polírozás, szegecses-bőrdzsekis lázadók köpete egy tűzön edzett énekesnővel. Csemege a köbön!

Itt nem a zenei kiműveltség nyújtja a fő értéket, szögezzük le mindjárt az elején. Sok meglepetéssel e téren nem szolgálnak a zenészek, tolják a punkot veszettül, fésületlenül, ötletszerűen, ahogy éppen sikerült. Viszont a nyers energia, a brutálisan hanyag, szókimondó megjelenés szinte tapintható a korongon. Ami egyébként több forrás szerint a zenekar egyetlen hivatalos (csináld magad) nagylemeze volt. Illene a végére biggyeszteni, hogy "sajnos", mert volt bennük spiritusz, ám innen azért lehetett volna, sőt kellett volna magasabb szintre lépni.

Hiszen a gitáros néha megvillan, de inkább csak alapozgat, a dobos fantáziátlan, a basszer, (aki egyébként Fos néven szerepelt) néha elakad, leginkább az énekesnő, Pauline dicsérhető, figyelembe véve nyilvánvaló korlátait. Na de! A punkot nem azért szeretjük, mert jaj de jól szól, itt tényleg a jó értelemben vett kiforratlan, határtalanul lelkes amatőrizmus az, ami szívet-lelket gyönyörködtet. Nem is ragoznám túl, már csak azért sem, mert van egy elképesztő zseniális blog, ahol angolul boncolgatja a szerző ezt a lemezt, most tőle emelek át idézeteket, csak előbb minden underground-punk zenéért érdeklődőt irányítok a honlapra. Érdemes!  http://terminalsoundnuisance.blogspot.com/ 

„ Az, hogy a Potential Threatnek nincs helye az anarchopunk kánonban, számomra rejtély. Mindenük megvolt: a zene, a dalszövegek, a kinézet (sajnos számít), és mindenekelőtt egy fenomenális énekesnő. És mégis, még egy vacak CD-diszkográfia sincs... Épp most jelent meg egy fura újrakiadás az első EP-ből, és ennyi. Tudom, hogy sok más zenekar is megérdemelné, hogy rendesen újra kiadják, de a Potential Threat esetében egy olyan zenekarral van dolgunk, amely 1981-től 1988-ig létezett, két EP-t, két LP-t vettek fel, és eközben számos érdemes válogatáslemezen vettek részt. Akkor miért a látszólagos közöny?

A zenekar rövid életrajzát elolvasva rájövünk, hogy sosem volt igazán stabil felállása, Pauline és Fos voltak az egyetlen megmaradt tagok, ami azt jelenti, hogy valószínűleg a 80-as évek elején, az anarchopunk odüsszeia csúcspontján nem tudtak sokat turnézni. Valójában a zenekarnak meg kellett várnia első kiadását, a "Demand an alternative"-t, hogy végre valamiféle stabilitást tapasztaljon a tagok tekintetében. De addigra már 1985-öt írtunk: az eredeti anarcho színtér hanyatlóban volt, és a hardcore/crust hullám még nem indult el, így feltételezhető, hogy a koncertek látogatottsága nem volt túl magas.

Egy dolog biztos: a Potential Threat fantasztikusan hangzott… Az első korszakukban két EP-jük volt, gyors és dühös, brit ízű hardcore punkból, ami intenzitás tekintetében versenyre keltette az Anti-System-et, a Varukerst és az Antisect-et. A második időszakban a zenekar belevitte a metal hatását a receptjébe. Ez rengeteg punk zenekarra igaz volt a 80-as évek közepén, de a lényeg a következő:

A Potential Threat esetében a metal hatása tagadhatatlan, mégis az az érzésünk, hogy a hangulat és a textúra tekintetében nincs jelentős változás, mintha a punk elem teljesen elnyelte volna a metál elemet, hogy aztán a gitárriffekben visszadörrentse azt, csodával határos módon a metalt punknak tekintve. A fecsegésem most talán nem világos számodra, de hallgasd meg ezt az LP-t néhányszor, és megérted, mire gondolok. 

Alapvetően a Never again egy politikailag túlfűtött metál anarchopunk album, talán nem sokban különbözik a késő Anti-Systemtől, a 80-as évek végi Concrete Soxtól vagy a Civilised Society-tól. A produkció vastag, erőteljes és forró, mint a perzselő düh, a dobok dübörögnek és energikusak, a gitárriffek eggyé válnak a ropogós punk hangzással és az énekkel... Nos, Pauline-nak véleményem szerint az anarchopunk színtér egyik legemlékezetesebb hangja volt, rekedtes, mégis dallamos. A szavak szívből jönnek, de nem ordítozva, mert tényleg meg lehet érteni, miről beszél. Nem tudok elképzelni másik női énekest, akinek olyan hangja lenne, mint az övé, nem mintha különösen technikás énekesnő lett volna - ez még mindig kurva punk -, de abban az értelemben, hogy akkoriban senki sem énekelt úgy, mint ő. Ha a Potential Threatnek egy átlagos, de még mindig szerethető, sznob punk-rocker vokálja lett volna, akkor is nagyon jók lettek volna. De Pauline-nal figyelemre méltóvá váltak.”

A cikkben említett második számú LP-t nem leltem sehol, ha valaki tud róla, kérem kommentelje ide, köszi! Viszont a Never Again teljes egészében hozzáférhető, egy igazi kincs!