A KlingKlang a második Kraftwerk album nyitó darabja, egy hátborzongatóan szép harangjáték-bevezető után kibontakozó monoton lüktetés, vagy inkább pulzálás, amibe egészen földöntúli, mondhatni éteri hangszínnel lép be Schneider fuvolája. Az egész annyira nyugalmas és harmonikus, hogy akár Dead Can Dance is lehetne. A negyedórás pihentetés aztán kissé zaklatott lelkiállapotban fejeződik be, de ez szinte természetes a Kraftwerk esetében. Hogy kissé lenyugodjunk 3 percen át hallgathatjuk valakinek (vagy valaminek?) a szuszogását, finom hörgését, levegővételét. A Stromban is marad a szuszogás, de itt már zenei alap is van hozzá, mégpedig egy újabb káprázatos hanghullámzás, hagyományosabb (dob-basszus-fuvola) felállásban.

A Spule 4 című felvétel mintegy előre jelzi a két muzsikus jövőbeli irányvonalát, gépies, sci-fi jellegű zajok tördelik az egyébként elmerengős zenét. A 10 perces Wellenlange abszolút tökéletes háttér egy sirálybámulós, partra kifekvős délutánhoz, azt hiszem ezzel a számmal lehetne leginkább meglepni azokat, akik a zenekart kizárólag robotos klipjeikből ismerik, mert ez áll legtávolabb a későbbi munkásságuktól. Meglepő módon nincs benne semmilyen ritmushangszer, csak a basszusgitár, az elektromos orgona és talán még egy gitár? Nehéz feladat meghatározni egy-egy hangszert ezeken az albumokon, mert a hangszínek néha egybemosódnak, néha pedig egymást imitálják. Egészen lágy, puha a hangzás, jóleső érzés feloldódni benne. Hasonló véleménnyel vagyok a Harmonika című tétellel kapcsolatban is, erre azt mondanám, bálnaének hangszerekkel előadva.  8/10