A progresszív rock hőskorának számító hetvenes években bőséggel akadtak olyan nevek, melyek valamiképp kimaradtak a rocklexikonokból, örökségük azonban figyelemre méltó. A Zenehallgatás blog kínálatában ezért szerepelt korábban a Brainticket, az After Tea, vagy a Spriguns is. Most egy kicsit a Babe Ruth nevű formáció kerül nagyító alá. Ez a zenekar teljesen érdemtelenül maradt az ismeretlenség homályában. Igaz, egy vidéki angol kisvárosból indultak (Hatfield), de öt nagylemezt készítettek 1972 és 1976 között. Sikerei fénykorában a társulatról több filmfelvétel is készült, ma már ezek megkopott emlékek, mégis, a megtekintések száma azt igazolja, hogy sokan kedvelik ezeket.

A zenekar élén a karcos hangú Jenny Haan állt, mint frontlady. A gitáros Alan Shacklock alapította a csapatot, melyet két billentyűs,  Chris Holmes orgonás és Dave Punshon zongorista tett különlegessé. A basszusnál Dave Hewitt, a doboknál Dick Powell szerepelt. A Babe Ruth nem volt tipikus prog rock formáció. Nagykanállal merített a bluesból, ezért pszichedelikus avagy progresszív blues együttesnek is címkézhetjük őket. Jenny Haan fő hatása tagadhatatlanul Janis Joplin volt, ugyanakkor ő egy lényegesen finomabb, kidolgozottabb tónusra is tudott váltani, ha a kompozíció megkívánta.

A Babe Ruth szerzeményeit hallva joggal kérdezhetjük, ha ilyen minőséget voltak képes előadni a színpadon, hogy nem kerültek a hírnév közelébe? Nos, ez a bemutatkozó lemez Kanadában és az Egyesült Államokban jobban fogyott, mint a szigetországban. Talán az amerikai baseball-játékos miatt, akinek nevét kölcsönvették? Nem igazán jó név ez, bár könnyen megjegyezhető, tény, hogy nehezen asszociál róla bárki is a progresszív rockra. Néha a sikertelenséget éppolyan nehéz megmagyarázni, mint a zajos sikert.

A First Base dalai nem képviselnek egységes stílust, sokszínűek, sokfelé ágaznak, kissé furák, ami a szokványos szólamokat megszokott füleknek nem annyira kellemes. Shacklock szerzeményei inkább arra utalnak, hogy ügyesen meg tudta lovagolni az aktuális trendeket, míg a feldolgozások, mint pl. Frank Zappa King-Kong-ja azt sugallják, hogy volt bennük kreativitás is, nem csak mesterségbeli tudás. Egy teljesen ismeretlen folk előadó, Jesse Winchester Black Dog című felvétele talán az album csúcspontja, még ha ez nem is annyira a progresszivitásával nyűgöz le, inkább a szárnyaló énekkel. (Kiváló zongoraszóló a Bösendorferen!)

Ha a BBC korabeli filmfelvételeit, vagy a kanadai televízió által rögzített koncertet megnézzük, azt látjuk-halljuk, hogy a szóban forgó lemezfelvétel és az élőben előadott műsor között van sok eltérés, az élő koncertek javára. Valamiért a stúdióban nem jött ki belőlük annyi plusz, amennyi a színpadon, a rájuk vetülő reflektorfényben, ennek ellenére a bemutatkozó lemez, és az utána következő három minden gyűjtő számára értéket képvisel. (Az 1978-os ”Kid’s Stuff” lemezen már nem Haan énekelt.) 8/10