Nem könnyű tisztán látni az amerikai Johnny Crash zenekar történetében. Egyes források szerint 1985-ben alakultak, másutt 1987 az alapítás éve, de akár így, akár úgy, annyi bizonyos, hogy évekig vártak bemutatkozó lemezükre, ami csak 1990-ben került a boltokba. Akkoriban nagyon ment a Guns ’N Roses, a Motley Crue, az Aerosmith, virágzott a hard rock és a glam, ebből fakadóan ők is megcélozták iránymutatónak minden idők legtutibb hajbandáját, ami nem volt más, mint az AC/DC. Zárjuk rövidre: A létező legjobb AC/DC album, melyet nem az AC/DC készített a Neighbourhood Threat. Egy igazi dögös, tökös, lüktető rock’n roll korong.

Ugyan pályázhatna még erre a címre jónéhány banda, lásd Rose Tattoo, Jackyl, Junkyard, és még mások, valahogy ennyire lazán, szemtelenül, majdnem azt mondanám eredeti módon egy sem nyúlta le Brian Johnson hanghordozását, mint az itt szereplő Vick Wright (ex-Tokyo Blade). Aki mellesleg mind fazonra, mind hangfekvésre teljesen olyan volt, mint a D.A.D torka, Jesper Binzer. A muzsika is erősen hasonlított a D.A.D Riskin’ It All lemezére, ami egyébként csak 1991-ben érkezett, valamivel a Johnny Crash után. Bár maga a D.A.D viszont jóval korábban startolt, csak éppen a kutya sem ismerte őket a Bad Craziness videóig…  Mindegy. Hiszen ez ma már lényegtelen.

A Johnny Crash is készített egy remek videóklipet a Hey Kid nótára, fel is tűntek vele a Headbangers Ball műsoraiban, valahogy mégsem lett belőlük még akkora pukk sem, mint a D.A.D. A második lemez idejére a fél banda szélnek eredt, nem igazán érezték ebben a formációban a sanszot. Holott az mindvégig ott volt, mert a lemez ma is kellemes. Ha nem is bombasztikus, mégis hallgatható. A Hey Kid abszolút tuti nóta, igazán megérdemelne a videója egy lényegesen jobb minőségű feltöltést, mint ami jelenleg elérhető. Úgy tűnik a rajongók megelégedtek ennyivel. Hozzá kell tenni, nem lehetnek sokan.

Chris Stewart gitár, August Worchell gitár, Andy Rogers basszus, Stephen Adamo dob, és RIck Wright ének. Mint látható két gitárral döngették a hangfalakat, bizony volt bennük kakaó, csak hát igen, a nóták hasonlítottak erre-arra, főleg egymásra, meg arra a bizonyos ausztrál zenekarra. Nem hiszem, hogy ezen nagyon érdemes szőrözni, mert jól csinálták, ez tény. Ott van a Crack Of Dawn – szintén egy hatalmas nóta, hangulatos refrénnel, vagy a No Bones About It, ez is egy kemény alapú, southern ízű szerzemény. A kiadvány 40 perces, nem kifejezetten fejhallgatós tanulmányzene, de egy rövid autózáshoz, vagy bringázáshoz kiváló háttérmuzsika. (Ez utóbbit persze csak olyan helyen, ahol nem jöhet szembe egy kamion, vagy egy kivilágítatlan vaddisznó. Az ember nem lehet elég óvatos.)  7/10