Az Atlantában alakult Blackberry Smoke soha nem tartozott a southern rock jelentős, vagy kiemelkedő zenekarai közé, annyit azonban el kell ismernünk, rendre szállították a hagyományos country rockot az elmúlt 20 évben, és a műfaj melletti kitartásuk elismerésre méltó. Ami engem illet, az idén megjelent lemezük az első, melyet teljes egészében végig tudtam hallgatni. Az a baj ezekkel a mostanra nagypapakorba lépett srácokkal, hogy dalszerző vénájuk nem igazán átütő nótákat eredményez. Mit szépítsük, általában hangulatosan előadják a csontig lerágott Lynyrd Skynyrd, Allman Brothers témákat. (Ahogy most is.)

Olyan életerővel működnek az apócák, mint akik most találják fel a puskaport. Na de semmi baj, mert mostanra legalább olyan hangszereléseket rittyentettek dalaik alá, hogy azok elviszik a hátukon a sápadtabb témákat is. Szó nem érheti a ház elejét (legfeljebb a belsejét) mert a vokálok valóban hatalmasak, a gitárok gyönyörűen szólnak, ízléses, kellemes dallamok töltik ki a játékidőt, és még háttérénekesnőkre is volt keret, így olyasmi lett mára a Smoke, mint holmi jenki Rolling Stones. Zongora is előkerült, persze herfli is, minden-minden high class minőség, azonban innen kiemelkedő nótát megnevezni, na az feladat a javából, és nem a bőség zavara miatt. Sajnos a legfőbb gyermekbetegségük még érezhető.

Panelekből összerakott, mind szöveg, mind zenei szerkezet szempontjából semmitmondó témák sorakoznak itt, az a nagy szerencséjük a zenészeknek, hogy tényleg annyira ízléses, nagy gonddal elkészített hangszerelések hallhatók, amilyeneket örömmel hallgatnak a műfaj kedvelői. Mondjak dalcímeket is? Nos, a Dig A Hole kezdi a sort, ez durván idézi a The Black Crowes korai lemezeit (idén ők is visszatértek) de a rockos lüktetése még a kiemelkedőbb szerzemények közé emeli a nyitányt. A Hammer And A Nail meglehetősen bárgyú szövegvilágú country ballada, ami kap egy kis zongorás hátteret, amitől életképesnek tűnik.

Ugranék egyet a lemezen, egészen az Azalea című, western hangulatú nótáig, ez egészen ügyes darab lett, itt a minimál dallamvezetés, a markáns énekkel hatékony kombinációt alkot. Ha pedig egyetlen szerzeményt kellene erről a lemezről kiemelnem (nos, végül csak sikerült) ez nem más, mint a Little Bit Crazy – egy gospel kórussal induló, ízig-vérig Stones téma. (Hogy azt ne mondjam koppintás) Összességében nem ártott volna ide egy-két fiatalabb arc, akik kicsit dinamikusabbra pörgetik az alapvetően lassan zötyögő albumot, ezzel együtt maga a lemez abszolút kellemes háttérzene.  7/10