Ha november, akkor doom, ez megkerülhetetlen. A műfajban kiemelkedő Solitude Aeturnus messze nem kapta meg azt az elismerést, ami ezt a zenekart megilleti, ezért most következzen néhány sor a Downfall című lemezükről. Talán nem ez volt a legjobb, az életműből inkább az 1992-es Beyond The Crimson Horizon-t szokás kiemelni, vagy a bemutatkozó lemezt, azonban ezek mai füllel hallgatva már nem adnak akkora zenei élményt, mint a véleményem szerint hibátlan 1996-os kiadvány. Nincs rajta egy gyenge nóta, és a hangzása is teljesen rendben van, tökéletes aláfestés az éppen fennálló, nyálkás, ködös, borongós időjáráshoz.

Ami azt illeti a doom metal berkeiben ugyan jól hangzik a texasi zenészek neve, kisebb fajta élő legendának számítanak, sajnos azonban a nagyobb ismeretségnek örvendő heavy metal rádiók vagy magazinok nem igazán járatták csúcsra őket, miközben jobbnál-jobb lemezeket termeltek ki a kilencvenes években. Aktivitásuk egészen a kétezres évek első évtizedéig tartott, 2011 óta állt pihenőpályára a banda, azóta leginkább Robert Lowe énekes nevével lehet találkozni, a többiek nem adtak hírt magukról.

A Downfall egy olyan zenekart mutat be, mely ereje teljében ragyogott: Életerős, energikus, nagyívű nóták sorakoznak egymás után. Lyle Steadham basszusa ott mozog, ahol lennie kell, John Covington végre kapott egy tisztességes dobcuccot (szörnyű az a puffogás, ami az első két lemezt jellemzi), Robert Lowe pedig szó szerint szárnyal. Talán ő a valaha volt legnagyobb torok, aki a doomban komolyabb hírnévre tett szert. Hihetetlen szépen hozza a legmagasabb hangokat is, káprázatos képzettségű előadó, csak tanulni lehet tőle, a hajlításait, a kitartott hangjait élmény figyelni. A zenei alap legalább annyira klasszikus fém, mint sötét hangvételű doom, és végtelenül kidolgozott, sokrétű muzsika. Leginkább progresszív doom, ha lehet ilyet mondani.

Az album első kiemelkedő szerzeménye a középtempón döcögő, óriási vokáltémákat magába foglaló Together And Wither. (A Black Sabbath - Heaven And Hell dalára, illetve lemezére emlékeztet – és még sok más modern metal előadóra) Érdemes megfigyelni, mekkora lökést ad az egyébként szakállas témának, amikor 2:45 után John Perez és Edgar Rivera megvillantják a gitárjaikat. Ez nagyon is jellemző a Solitude-albumokra, a komótosan előmászó döngölést egyszer csak egy izgalmas ritmusváltás töri meg, esetleg akusztikus iker-gitáros variáció, vagy szimplán egy káprázatos szóló.

Eközben Robert Lowe már-már egyszemélyes színházba megy át, az Elysium közepén például egy meglehetősen zaklatott lelki világú monológot hallunk tőle, félig-meddig beszélve, illetve énekelve, vagy inkább sikongatva. Ez a kissé teátrális modor neki nagyon jól áll, tulajdonképpen olyasmit csinál, mint amit King Diamond szokott, csak arcfestések, és extrém sikolyok nélkül. Minden kétséget kizáróan a kisujjában volt a műfaj.

Egy rövidebb, tempósabb, már-már táncolható darab, a Deathwish után ismét egy nagyon komoly tétel következik, a These Are The Nameless – ez méltó párja a Together And Withernek, ha semmi más nem is lenne a lemezen, mint ez a két nóta, már akkor érdemes lenne róla beszélni, mert ezek nagyon jók. Gyönyörűen tágítják a doom metal határait, sokkal kifinomultabb módon már nem is lehet megközelíteni ezt a műfajt.

Nem tudom, vajon tudatosan került-e a lemez legvégére a Concern, de ennél hatásosabb befejezést nem lehetett volna ezek között a dalok között találni. A szinte már fojtogató letargiából emelkedik fel, szinte az egekig szárnyalva Lowe hangja, a gitárok pedig a sírásküszöbig tolják a szólókat, ez a dal túlzás nélkül akár az Iron Maiden repertoárjába is befért volna, annyira grandiózus, epikus tétel. Aki a teljes lemezt végighallgatja, minden bizonnyal egyetért abban, hogy a XX. századi rockzene egyik legjobb albuma. És még ezt követte az Adagio, valamint az Alone című kiadványuk – ezek sem lettek sokkal gyengébbek…   10/10