Ritkán szoktam kifejezetten gyenge hangzású lemezeket méltatni, hiszen a mai időkben a minőségi keverés úgyszólván alapkövetelmény, de ezt nem lehet kihagyni, mert egy gyöngyszem. Ha a hangerőt feltekerjük és piszmogunk kicsit a hangszínszabályozóval, akkor ki lehet hozni belőle egy hallgatható minőséget. Megéri a törődést. Maga az anyag már-már megmosolyogtatóan üdítő jelenség: klasszikus heavy metal a régi nagyok harcmodorában, szőrmentén, bajuszosan, csőnadrágban, ahogy kell.

Nem viccelek, távol álljon tőlem, itt nem paródiáról van szó, ezek a srácok ezen nőttek fel, ebben hisznek, így fejezték ki magukat 2018-ban, ami talán megcsúszott kicsit (röpke 40 évet) mégsincs benne semmi kivetnivaló. Pontosan azt a hangulatot hozzák, ami miatt ezt a műfajt lehet szeretni: ragyogó ikergitárok, galoppos basszus, mennydörgő dobok, sikongató ének, nagyívű rockhimnuszok.

A gyanútlan zenehallgató megesküdne rá, hogy egy kiadatlan 1981-es UFO, vagy Rainbow lemez került elő valahonnan, pedig nem. Ez egy mai zenekar… volt, azt hiszem. Nem hallottam rég róluk, és nagyon is elképzelhető, hogy retro hullám ide vagy oda, végül szögre akasztották a gitárt. Sajnálnám, mert a tehetség esetükben nyilvánvaló. Mind a dalszerzés terén, mind előadásmódban hibátlanul teljesítettek, ezért nem is értem az Angry Metal Guy kritikáját, amelyben a szerző pont e kettőt tartotta a csapat gyengéjének, külön bírálva Linus Johansson énekét.

A lemezanyag itt 2.5-öt kapott a maximális 5-ből és szerintem ez egy teljesen elhibázott értékelés, mert a maga műfajában, ebben a retro metal közegben nehéz lenne náluk sokkal jobbat mutatni. A legtöbb ilyet el is lapozom, annyira gyengék, míg ezt a lemezt mindig élvezettel hallgatom. Szó, mi szó, az első nóta nem annyira telitalálat, de ahogy telik a játékidő egyre magasabb a léc, és csak a záró tétel tűnik megalapozatlanul rögzített, kissé fáradt darabnak. A többivel semmi bajom. Ami pedig az éneket illeti, az is teljesen rendben van. Igaz, hogy nem egy agyonpolírozott hang, de pont tud annyit, amennyi ide kell. Michael Kiske, vagy Andy Deris sem csinálná jobban. A címadó Set Fire To The Sky végén például olyan gyönyörű, magasba törő lépegetés hallható, ami még egy klasszikusan képzett toroknak is becsületére válna.

A zenekarnak tényleg folytatnia kellett volna, pontosan ott, ahol abbahagyták, csak egy valamivel jobb stúdióban, esetleg kicsit többet szöszölve a végeredményen, és egészen biztosan komoly rajongótáborra tettek volna szert hazájukban, ahol ennek a retro-divatnak évek óta nagy keletje van. Balladákhoz (Deadline, Time Is Running Out) és ugrabugrálós epikus témákhoz is jó érzékkel nyúltak, néhol a már-már túlságosan is direkt nyúlás szele is lengedez, ezzel együtt azt hiszem, aki ilyesféle zenéken nőtt fel, az feltehetően megbocsátja nekik.  8/10