Egy különös-különleges formáció volt az amerikai hard rock berkeiben a Pennsylvania államból származó Dirty Looks, amely megszakításokkal 1984-es megalakulásától egészen 2023-ig működött. Fennállása alatt összesen 15 stúdióalbumot készített, ami a hozzájuk hasonló glam zenekarok között példa nélküli teljesítmény. Ilyen mennyiségű zenei album mellett, egy közel 40 (!) éves pályafutást lefutva sem tudtak nemzetközi elismertséget kiharcolni maguknak. Talán ez a hihetetlen sikertelenség okozta a frontember korai halálát is…

A Dirty Looks szíve és motorja egy dán származású fiatalember, Henrik Ostergaard volt. 20 éves korában alapította Erie városában ezt az együttest, amelynek egyik tagjával, Jimmy Chartley basszerrel San Franciscoba költözött, és itt vette fel bemutatkozó anyagait is, kiadó nélkül, saját tőkéből. Nekifutásból három magánkiadású Dirty Looks album született egymás után: Dirty Looks 1985, In Your Face 1986, I Want More 1987. Egyik album sem volt gyenge a maga műfajában. A bemutatkozó a Ratt vagy a Motley Crue első lemezeihez mérten is jól szólt, a második-harmadik korongok is megelőzték korukat, mert már a korai kilencvenes évek dögösségét hozták a nyolcvanas években, mégsem arattak nagy sikert. Bár az igaz, hogy 1988-ban végre sikerült az Atlantic Recordshoz szerződniük, és megszületett a Cool From The Wire album.

Ez a lemez aratta akkoriban a legnagyobb feltűnést, ragyogóan hangszerelt, értő füllel kevert, jól producelt lemez volt, csakhogy 1988-ra annyi hozzájuk hasonló zenekar létezett, hogy ők, akik semmi különöset nem csináltak, csak ízlésesen tolták a rock’n rollt, nem rúghattak labdába. Az esélyt megkapták, szerepelhettek a Headbanger's Ballban, sorra jöttek a nagylemezek is, majd ahogy jöttek, mentek is a süllyesztőbe. A Cinderella, Faster Pussycat, Bang Tango, LA Guns, Motley Crue, Poison árnyékában zenekarok százai vártak a befutásra, a Dirty Looks számára csak morzsák jutottak.

Az 1992-es Five Easy Pieces már akkor készült, amikor a hard rock/glam leszállóágban volt, és egyre erősebb volt a grunge-punk rock előszele, ám ez nem zavarta meg őket, mert pályafutásuk addigi legjobb lemezét hozták ki. Keményebben és lendületesebben szóltak, mint valaha, a dalokban is volt potenciál, igazán nem lehet megmondani, miért nem lett belőle siker, mivel 1992-ben még bőven el lehetett adni ezt a zenét, bizonyság rá a náluk jóval átlagosabb Tesla, Steelheart, Slaughter zenekarok sikere. (Vagy ott volt a hozzájuk hasonló, dán illetőségű D.A.D)

Mindez igazán sokk lehetett Ostergaard számára, hiszen fantasztikusan szól ma is ez a lemez, a világ legnagyobb rejtélye, miért nem jutott el a hallgatósághoz, de a kudarc ellenére nem adta fel, épp ellenkezőleg, soha nem látott lendülettel és harci kedvvel folytatta a lemezkészítést a grunge éra kellős közepén. Azért nem volt érzéketlen a divatos bandák iránt sem, mert létrehozott egy grunge-hangulatú formációt is, Rumbledog névvel (két album), ugyanakkor a Dirty Looks is gőzerővel menetelt tovább. A csapat legkeményebb korszaka következett, egyben a legjobb albumok:

Chewing On The Bit 1994, One Bad Leg 1995, Rip It Out 1996, Slave To The Machine 1996 – ez a négy lemez kifejezetten ajánlott a riffekben gazdag, dallamos metal kedvelői számára. A muzsikában ekkor alapvetően az AC/DC hatása érvényesült, megtartva a régi idők csajvadász hangulatát, a vokálokban gazdag, életvidám hangszerelést. A legjobb dalok a Slave lemezre kerültek fel, sajnos pont ez a legrosszabb hangzású, a keverés tekintetében házi felvétel jellegű kiadványuk. Nagy kár, mert időtlen klasszikus lehetett volna. Vigasztalásképpen megállapíthatjuk, hogy az előtte készült három korong sem lett sokkal gyengébb, és azokon valóban nem lehet panasz a kivitelezésre.

Ostergaard ezekkel sem jutott persze semmire, de még mindig nem adta fel, inkább egy Burning Orange nevű projectre fókuszált a főbanda helyett. Ennek a formációnak is készült két lemeze, 1996-ban és 1997-ben – ám ezek még a Dirty Looks eladási eredményeit sem tudták megközelíteni. Ez már egy hosszabb alkotói szünetet eredményezett, majd 2007-ben támadt fel újra (szó szerint) Ostergaard, aki alkoholmérgezésben majdnem elhunyt. Szerencsére felépült és elkészítette a visszatérő lemezét Gasoline címmel, valamint az ezt követő újabb három (!) albumot immár mondhatni saját örömére. Hogy ez az öröm nem lehetett felhőtlen, azt a továbbra is fennálló alkohol iránti szenvedélye igazolta, amelynek következtében mája felmondta a szolgálatot, és 2011-ben, 47 éves korában végleg letette a gitárt.

2021-ban egy új énekessel még turnézott egy utolsót a Dirty Looks, illetve 2023-ban még felléptek a Monsters Of Rock Cruise nevű hajón, és ezzel lezárult egy ritka szerencsétlen balsiker-történet, amerikai módra. Aki nem hiszi, járjon utána.