Nem tudom, egy mai zenehallgató számára mit mond, egyáltalán mond-e valamit a Hanoi Rocks neve? Vajon hányan tudnák azonosítani legalább az évtizedet, hogy konkrét albumokról ne is beszéljünk? Egy zenekar, mely elsősorban annak köszönhette hírnevét, hogy a Guns’N Roses tagjai előszeretettel hivatkoztak rájuk mint hatásokra, bár nem annyira a közös zenei gyökerekről volt szó, mint inkább a zenekari image kialakításáról. Slash többször is kijelentette, emblematikus cilinderviseletét Andy McCoy gitárosnál látta először, míg Axl korai hajviselete az énekes Michael Monroe stílusát idézte. Mindezen glam rock stílusjegyek ellenére a Hanoi Rocks kezdeti éveiben még nem igazán volt glam banda, sokkal inkább a punk rock és az alternatív rock egyedi keveréke, s ennek ékes bizonyítéka a bemutatkozó lemezük 1981-ből.

A Hanoi Rocks története bonyolult családregény, helyenként a brazil szappanoperák hitelességével vetekszik, ezért ennek részleteibe ne menjünk bele. Nehéz elképzelni, amint a nagylemez előtt álló, Stockholmba költözött banda gitárosa a gazdag barátnőjénél, Gyp Casino dobos saját kis lakásában él, míg a másik három szó szerint az utcán. A legenda szerint így volt. Pályaudvarokon aludtak, kéregetésből, utcazenélésből éltek, egészen addig, amíg ezt a bizonyos lemezt fel nem vették. Természetesen, akár a hollywoodi filmekben, ez a korong aztán kiragadta őket a nagy ismeretlenségből és máris vitte őket egy amerikai körútra.

Márpedig ez a része kétségtelen tény. Mint ismeretes ezen a turnén vesztette el életét a Vince Neil (Motley Crue) által vezetett furgonban Gyp Casino dobos. Erről is sokat lehetett olvasni azokban az időkben, amikor a Motley Crue, és a Guns csúcson volt, és amikor Michael Monroe is mozgolódott, több formációval is szeretett volna visszatérni a nemzetközi vérkeringésbe, nem túl sok sikerrel. (Demolition 23, Jerusalem Slim) Ami a bemutatkozó lemezt illeti, nagyon érdekes, izgalmas zene még ma is. Annak ellenére, hogy semmi bonyolult virgázás nincs rajta, nem itt játsszák a világ legjobb gitárszólóit, a Monroe nyakában néha előforduló szaxofon is inkább látványos színpadi elem volt, mintsem komoly tényező, ennek a muzsikának ma is átjön az eleven lüktetése, hanyag szemtelensége, egyszóval a lazasága.

Az a pofonegyszerű, mégis bőr alá kúszó riffelés, ami a brit punk bandák (Clash, Pistols, Damned) lemezeit jellemezte máris beköszön a Tragedy elején, és kész, megfogja a figyelmünket. Közben azt is észre kell venni, mennyire szépen hullámzik Sam Yaffa a basszussal. Az már kissé határeset, ahogy Michael Monroe nyújtja a hangokat, de ő pont ettől volt egyedi, senkivel össze nem téveszthető torok. A kilencvenes években hajbandák ezrei követték az ő hanghordozását. Maga a dal egyébként nem az a csillogó glam rock téma, hiszen az ebben vázolt csajozós élethelyzet sem enyhíti az énekes kínjait, aki csak sodródik az élettel, ami néha túl gyors, néha túl lassú, de számára sehogy sem jó.

Ez a fajta ködös-mélabús, mégis a holtpontokon túllendülő életérzés köszön vissza a továbbiakban is, ragyogóan keverve a New York Dolls/Alice Cooper/Dead Boys nyersességével, de még az MC5 is eszünkbe juthat, akiktől tanulóéveikben játszottak is feldolgozásokat a finnek. És tényleg… egy finn banda kifogástalan angolsággal, a korát megelőző zenével, rögtön felkerül a Billboard listára? Ezt mégis hogy? A hír még manapság is megdöbbenést keltene. Persze a Hanoi Rocks kifejezetten az a banda, amelyik ott és akkor, a maga korában volt igazán különleges kakukktojás, mára már a sok extrém metal produkció árnyékában talán fel sem tűnne, azért azt el kell ismernünk, stílusteremtő együttes voltak, akikből a mai skandináv rock bandák nagykanállal táplálkoznak.

A külsőségek ellenére zenei ötletekben sem volt hiány: Az a kevés kis szaxofon mégsem észrevehetetlen, mégis ad egy fura szószt az anyagnak, vagy ott van például a dobolás. A cucc nem szól itt valami fényesen, de a Village Girl dobtémája szintén olyasvalami, ami nem volt tipikus, nem volt megszokott a rock’n roll műfajában. A finnek bevallottan kedvelték a brit underground bandák világát is, talán onnan is merítettek. Ha csak egy lemezt ajánlhatok a Hanoi Rocks munkásságából, az mindenképpen az első, ezen vannak az ikonikussá vált dalaik, mint a Don’t You Ever Leave Me Baby, vagy a Please Stop Cryin’, bár én magam inkább a kevésbé slágeres B-oldal nótáit kedvelem, olyanokat, mint a szájharmonikával kísért Lost In The City, a Cheyenne, vagy a Clash-re hajazó 11th Street Kids. Csupa rövid kis tétel, 10 nóta 35 percben, a nyolcvanas évek hajnalának egyik legékesebb lenyomata, és tényleg, azóta mit csináltak egyáltalán a finnek? Az olyan kis underground csapatok, mint a Nightwish, Amorphis, Apocalyptica, Lordi, Stratovarius vagy Children Of Bodom együtt nem tettek le annyit az asztalra, mint… Persze csak trollkodom… mint egy finn.   8/10

Érdemes megnézni, mennyire másképp szól a Tragedy 1983-ban a Marquee klubban angol punkok előtt, és mennyire más 1985-ben Helsinkiben, hölgykoszorúval övezve.