A borítón szereplő nevek mintegy előre sejtetik, milyen jellegű zenét hallhatunk ezen az 1956 decemberében rögzített anyagon, azonban annak minőségére nem lehetett akkoriban garancia sem Kenny Burrell, sem Donald Byrd, sem Jerome Richardson említése, hiszen ezek az ifjoncok még pályájuk elején jártak. Burrell, aki 1931-ben született, ekkor volt 25 éves (napjainkban a 94.-et ünnepelhette), míg Donald Byrd a 24-be lépett. Jerome Richardson ugyan tíz évvel idősebb volt náluk, csak 1954-ben költözött New Yorkba, ahol karrierje igazán beindult az ötvenes évek végén.

Talán ez a magyarázat arra, hogy a kezdetben Prestige All-Stars név alatt emlegetett lemez végül Kenny Burrell neve alatt került be a zenetörténelemben. Nem minden ok nélkül, a nyitó tétel, vagyis a címadó All Night Long teljes egészében az ő szerzeménye, s ez egy 17 perc fölötti, meghatározó darab a kiadványon. Klasszikus élő jazz session, ahol a gitáros által felvezetett (majd végül lezárt, tehát keretbe foglalt) témára a fúvósok kedvükre improvizálhattak. Sorrendben Richardson a fuvolával, Hank Mobley a tenorral, Donald Byrd trombitán, végül a visszatérő Burrell gitáron.

Barátságos tónusú, kellemes estélyi jazz, ahol a mélabús-édeskés hangulatot egy-egy mesterien cifrázott szóló teszi különlegessé. Szólók tekintetében nálam Jerome Richardson viszi el a képzeletbeli fődíjat a fuvolán, egyszerűen hibátlan, amit csinál, nincs egyetlen felesleges, töltelék hangja, valósággal hasít a hangszere, kimagaslóan uralja a terepet nem csupán a címadó számban, hanem a teljes lemezen.

A másodikként hallható Boo-Lu (Hank Mobley témája) mintha eredendően fuvolára íródott volna, szinte lubickol Jerome Richardson, nem lehetett könnyű utána bármit is játszani, Kenny Burrell azonban nem volt lámpalázas, rendesen leporolta a gitárját, így az utána következő Byrdnek már csak a csont maradt, nem is szólva Mobley szaxofonjáról. Ám ekkor jön a meglepetés, mert Mal Waldron is jelzi, hogy nem véletlenül ül ő a zongoránál. Nagyon nem mindegy, ki-ki után jön a sorban egy ilyen összejövetelen, de mint ez a példa is mutatja, a tehetség minden körülmények között megmutatkozik.

Az akkori viszonyok között kifejezetten súlyos hangzású Flickers Mal Waldron szerzeménye, míg a lemezt záró Little Hankie ismét egy Hank Mobley téma. Csak ismételni tudom magam: a fuvola mindent visz ezekben a tételekben is. Természetesen mesteri tudással van jelen a gitár és a többi közreműködő is, ám valódi kreatív szikrát náluk nem sokat hallok fellobbanni, sem Burrellnek, sem Byrdnek nem ez volt pályafutása csúcsa, ők később bontakoztak ki igazán, míg Richardson kisebb hírnévre tett szert, de már ekkor mindent tudott a jazzről.

Az eredendően 38 perces lemezanyagot két felvétellel 1990-ben utólag kibővítették, ezért egy bő negyedórával hosszabb CD változatban is elérhető. Véleményem szerint ez a két toldás túl sokat nem tesz hozzá az eredeti mű értékéhez, ezzel együtt tökéletes választás a korabeli jazz szerelmeseinek.  9/10