A mai napig kevesen választják maguknak hangszerükül a hárfát a klasszikus zene berkein kívül. Akik mégis megteszik, általában a kelta népzene világában találnak maguknak helyet, esetleg valamilyen ezoterikus-new age kiadóval állnak üzleti kapcsolatban. Hárfával jazzt játszani oly kevesen próbálkoztak, hogy a műfaj leghíresebb képviselőit öt ujjunkon meg tudjuk számolni. Az első fecske volt ezek között a próbálkozók között Dorothy Jeanne Thompson, azaz férjes nevén Dorothy Ashby (1932-1986).

Dorothy Thompson Detroitban született és itt is nőtt fel. Apja, Wiley Thompson autodidakta gitárosként egy öttagú jazz formációval turnézott, ám ez nem jövedelmezett annyit, hogy családját eltarthatta volna, ezért hamar felhagyott vele. Aktív korában számos zenekari próbát tartottak otthon. A kis Dorothy itt ismerkedett meg a zenével, kezdetben zongorán próbálta követni a ház vendégeit. Későbbi pályáján is zongorával indított. Tanulóéveiben a Cass Technical High School diákja volt. Olyan osztálytársai voltak, mint pl. Kenny Burrell vagy Donald Byrd. A zongorával, szaxofonnal, bőgővel ismerkedő lány érdeklődése egyre inkább a hárfa felé fordult. A Cass iskola szimfonikus zenekarában ő volt az egyetlen színesbőrű zenész.

A Detroiti Szimfonikus Zenekar 14 fiatalt is foglalkoztatott a Cass iskola növendékei közül, ezek között egy sem volt fekete muzsikus. Mindezen tények megalapozták Dorothy számára a fekete közösséghez való erős kötődést. 1951-ben ment hozzá John Ashby doboshoz, aki hamarosan elment a koreai háborúba. A fiatal nő magára maradt, és feltett szándéka volt annyit keresni, amennyiből megveheti első saját hárfáját. Tánciskolákban vállalt zongorakísérői állást. Férje visszatérése után közös triót alakítottak, melyben már a hárfáé volt a főszerep. A jazz klubokban azonban idegenkedve fogadták őket, hiszen az emberek többsége számára a hárfa nem volt jazz-hangszer.

Egy ilyen közegben kellett eljutnia az ifjú hölgynek az első lemezfelvételig. Talán ez soha nem történik meg, ha 1957-ben Count Basie és zenekara nem ad koncertet Detroitban, és nem hallják az Ashby triót egy klubban. Frank Wess, aki a zenekarban altszaxofonon és fuvolán szerepelt, odament Dorothyhoz és arra kérte, repüljön át New Yorkba, mert egy közös lemezt szeretne felvenni vele, és szokatlan hangszerével.

Ashby igent mondott. Egyetlen napot töltött New Yorkban. Semmilyen meghallgatás, próba, megbeszélés nem volt. Bementek a stúdióba és felvették ezt az anyagot. Valószínűleg többet is, mint amennyi a jelenleg ismert lemezidő, hiszen az mindössze szűk 30 perc. De még ennek a félórás felvételnek is óriási jelentősége volt, hiszen elindulhatott a jazz hárfás karrierje. Az eredeti album A-oldalán három feldolgozást, B-oldalán négy Ashby kompozíciót tartalmazott.

Itt fontos kitérnünk arra, hogy ez milyen nemes gesztus volt Frank Wesstől. Maga a felvétel is, hiszen ekkora ő már lemezek tucatját készítette el, neves profinak számított, míg a hölgy nevét senki nem ismerte és a borítón az ő neve állt, miközben – lássuk be – az A-oldal szólóinak túlnyomó többségét Frank játszotta fel fuvolán. ( Ashby inkább kísért, illetve színezte a dob-bőgő együttműködését. ) Négy teljes felvételben viszont a hivatásos muzsikusok kísérték le Ashby játékát és ez a maga nemében páratlan tett volt!

Az első az Aeolonian Groove. Ebben Ashby nagy példaképe Carlos Salzedo munkáinak nyomán improvizál, kifejezetten harsányan és lazán. A Quietude ennek éppen ellentéte, egy csendes, elmerengő, mondhatni az asztaloknál iszogató közönség számára készült mű. A Spicy az album csúcspontja, egy jellegzetesen incselkedő, enyhén már a pszichedelia előfutárának is tekinthető darab. A lemezt záró Lamentation mutat valamit az előadó melankolikusabb és oldottabb lelkivilágából is, a maga korában akár progresszívnek is tekinthető tétel összetett, sokrétű szerzemény.

A nagylemez siker volt a New York-i jazzkedvelők körében, ezért egy év múlva megismételték ezt az összejövetelt, így született az 1958-as Hip Harp album, illetve az In A Minor Groove. Az előbbi három, utóbbi két Ashby-szerzeményt tartalmazott. Életpályáján Dorothy Ashby mindössze 11 stúdióalbumot készített, ami nem tűnik soknak 1957-től 1984-ig, ám számára a zenélés amolyan mellékes pénzkereseti lehetőség volt, ami csak azért volt fontos, hogy a férjével alapított, fekete színészekből álló társulata számára az anyagi bázist fenntartsa.   7/10