Az Erosion nevű német thrash banda 1987-ben alakult Hamburgban. Pályafutásuk alatt négy nagylemezt készítettek. Ezek közül most a legutolsó albumot, az 1995-ös Down… címűt ajánlom, mivel sok szempontból ez volt a zenekar legjobban sikerült kiadványa. Bár túl nagy elismerést nem aratott, az európai áttörés elmaradt, sőt nem sokkal ezt követően fel is oszlottak, mégis érdemes elővenni, mert kiváló, tartalmas anyag. Lényegesen értékesebb, mint sok náluk ismertebb német gárda agyondicsért korongja.

Valójában ez volt az Erosion hattyúdala, melyen már az alapító tagok közül csak ketten maradtak, hogy egy utolsó nekifeszüléssel, valami maradandót alkossanak. A fáradozások nem vesztek kárba, ugyanakkor az 1995-ös év nagyon nem kedvezett már a névtelen thrash formációk felemelkedésének. Ekkor már a legnagyobbak is küzdöttek, hogy valahogy a felszínen tudjanak maradni, hiszen a grunge nagyon vitte a hallgatóságot. A hamburgiak azzal próbálkoztak, hogy az őrült tekerést rafinált dobtémákkal, szaggatott riffekkel színezzék, illetve az éneket lehangolják amolyan Eddie Vedder-féle üzemmódba.

Az Erosion eredendően a crossover HC/Thrash irányába kacsingatott, ebből valamennyit erre a lemezre is megőrzött, talán ez is a kísérletezés oka, mindenesetre ez egy sokszínű, pergő, erőtől duzzadó lemez lett, sok tempóváltással, kimagasló dobolással Klaus Nowakowski jóvoltából. Ő, valamint Stefan Römhils gitáros/basszer maradtak a régiek közül, hozzájuk csatlakozott Daniel Geiger énekes, és Boris Drager gitáros. Az új énekes erőteljesebb orgánuma jobban érvényesült az együttes zenéjében, mint az eredeti torok, Chris Zenk kissé színtelen hangja.

Ezzel együtt a gyenge pont még mindig az ének maradt náluk, mert az ötödik-hatodik nótára kissé egybefolynak az egyébként technikás, izgalmas témák. A basszus, a dob, a gitározás azonban közel ahhoz, amit klasszis játéknak szokás nevezni. Aki a thrash metalt kedveli, egészen biztosan örömét leli ebben a korabeli nagylemezben.   8/10