Megjelent nemrégiben az új Testament is, de amíg a Biohazard elsőre elvarázsolt, addig a thrash titánjai hatodik nekifutásra sem hoztak hurrá hangulatba. Annyit el kell ismerni, igényes albumot raktak össze, amit mindig jó elővenni, azonban szinte lehetetlen egy az egyben végighallgatni. Ennek oka a hangulati ingadozás, vagyis a felvételek vegyes felvágott jellege. Van itt minden, mint a kínai piacon, egy kis ez is, egy kis az is.

A hangzásra nem lehet panasz, attól is feleslegesen aggódtunk, hogy a Lombardo helyére berántott névtelen srác, Chris Dovas dobtémái kevesek lesznek a gitárosok, valamint Steve Digiorgio basszer teljesítményéhez képest, mert a dob kifogástalan. Skolnick mester sem felejtett el szólózni, Chuck Billy hangszálai sem koptak el, de nekem ez a black metalos felhang, amit Eric Peterson hozott be már a nyitónótába is (ami mellesleg egy ultra brutál nagy nóta) nem igazán jön be. Bizony én úgy kivágnám az ő károgásait, mint a sicc. Nem szabadott volna mikrofonhoz engedni. Vesszek meg, ha értem: van egy bivaly adottságú énekese a csapatnak, ám ahelyett, hogy őt tolnák maxon, rákeverték ezt a fortyogást, mint hangulati elemet. Ráadásul több számban is… Igaz, hogy Eric alapította a zenekart még Legacy néven, ezért vannak bizonyos előjogai, mégsem érzem ide illőnek.

Mint ahogy a Meant To Be című balladát is totál feleslegesnek érzem. Nagyjából egy tökönrúgással ért fel, amikor először meghallottam, és sokadjára sem voltam képes megbarátkozni vele. Bár az is igaz, hogy alapjáratban rühellem magát a rock balladát is, mint kifejezési formát, és a világból ki lehetne üldözni egy "The Best Of Rock Ballads” válogatással, de azért annak idején a Return To Serenity még nem csapta ki a biztosítékot. Az még valamennyire tetszett. Itt viszont 7 és fél percig tart a súlyos ízlésficam, amit csak tetéz, hogy a Metallica nem kevésbé rettenetes The Unforgiven című borzalma is több ponton ott kísért a háttérben. Merénylet!

Azután, ha már a bosszantó tételek kerülnek napvilágra, essék szó a Room 117-ről is, ami amolyan thrash metal sláger lenne, nem kevés hard rock beütéssel, gondolom én új (hölgy) rajongókat toborozandó szándékkal, de ez is nagyon mellé ment. A Biohazardban azt becsülöm, hogy 100%-ig önmagukat adják, míg a Testament próbál erre-arra hajlani, bizonyos széljárás szerint és ezt nem kellene tennie, mert amikor a saját terepén mozog, akkor még mindig piszok jó, lásd: Para Bellum, Shadow People, Infaticide IA, For The Love Of Pain. Ezek tényleg a mai thrash élvonal legszebb értékeit hozzák felszínre.

Sajnos a végső összefoglalásom erről a lemezről kimerül abban, hogy nagyobb volt benne a ziccer, mint amit végül sikerült kihozni belőle, ugyanakkor viszont a kétezres évek utáni termések darabjai között még mindig a jobbak közé tartozik. 8/10