Ha a legutóbb tárgyalt Circus Of Power – Magic & Madness album kapcsán megjegyeztem, érthetetlen, miképp nem futottak be ezzel a lemezzel, akkor nem tudom, mit mondjak a szimplán zseniális Mantissa zenekarról? Ők legalább olyan remekművet tettek le az asztalra a Mossy God formájában, és minden szempontból megfeleltek a kor elvárásainak, ehhez képest a második lemezig alig tudtak valahogy elvergődni, majd nyom nélkül eltűntek. Pedig akinek a Circus Of Power, vagy a Love/Hate, esetleg a Mother Love Bone tetszett, annak valószínűleg bejöttek volna az ausztrálok is.

A Mantissa 1989-ben alakult, Merlbourne-ben, Killing Time néven. Három kislemezük jelent meg 1992-ig, amikor nevüket Mantissára változtatták, és dobost cseréltek. Az együttes szép jövő előtt állt, hiszen augusztusban lettek Mantissa, és októberre már stúdióba is vonultak a Polydor gondoskodása alatt. A Mossy God elképesztő bemutatkozás lett, valóban csak a legnagyobb amerikai bandák debütálásához hasonlítható. Megvolt bennük a Red Hot Chili Peppers lököttsége, és funk iránti vonzalma, - de nem voltak funk rock zenekar - ugyanolyan mély tónusú, vad bekiabálásokkal énekelt a frontember, mint Alex Mitchell a Circus Of Powerből, - de nem voltak motoros rockerek sem.

Hasonlítottak sok korabeli társulatra, mégis volt saját arculatuk, talán ausztrál származásuknak köszönhetően. Zeneileg eltértek a legdivatosabb trendektől, vagy csak jó érzékkel gyúrták egybe ezeket? Nem könnyű ezt így visszatekintve eldönteni. Egy biztos: Ez a lemez gyönyörűen eladja magát. Az első nótától az utolsóig érdekes, izgalmas dalok gyűjteménye. A legvastagabb szál ebben a sokszínű muzsikában a grunge hatása. A hipnotikus gitárszólamok, az állandó pulzálás, a kissé lehangolt tónus, amit a már említett funky futamok tesznek könnyebben befogadhatóvá.

Sajnos mára már még az emlékük is megkopott, videóklipjeik – melyek még az elmosódott minőségű kópiákon is látványosak, alig néhány ember érdeklődését keltik fel. Teljesen megmagyarázhatatlan mindez, hiszen adott volt egy karizmatikus frontember, jó megjelenéssel, kiváló hangadottságokkal, továbbá volt egy csinos szőke basszusgitáros hölgy a csapatban Nina Grant személyében, aki szintén énekelt néhány nótában (nem is akárhogyan!), volt még egy szenzációs dobosuk is, Syd Green, aki mesterien tolta a témák alá a ritmikai alapokat – és mégsem lett belőlük semmi!

A második lemez, a Thirst tulajdonképpen nem említhető egy lapon az elsővel, az ott hallható dalok egy teljesen szétesett, reményvesztett gárdát mutatnak, míg itt duzzad minden az életerőtől. Az első két szám még amolyan bevezetés, majd ahogyan egyre többet hallatja hangját Nina, ahogy egyre markánsabb szerzemények következnek, úgy rajzolódik ki a Mantissa sokoldalúsága. Hatalmas nóták egymás után, legalább olyan alapvető dalok, mint amilyeneket az Alice In Chains, vagy a Soundgarden jegyzett, ha nem jobbak! Sokszor lehet belefutni abba a mondatba, mi szerint: Ha lenne igazság a földön… Nos, azt hiszem, ha lenne igazság a zenei világban, akkor a Mantissának járt volna egy nagyobb szelet a tortából.

2023-ban a Rizz Records is hasonlóképpen gondolkodhatott, mert ha csak 500 példányban is, de újra piacra dobta ezt a kivételes kiadványt – dupla LP formában, az eredeti borítóval, bónusz dalokkal kiegészítve. Legalább ennyi. A legkevesebb, amit megérdemelnek. Szerencsés, akinek birtokában lehet egy ilyen. Aki erről lemaradt, annak már csak az internetre felrakott verzió marad. A Mantissa egykori tagjai valóban nyom nélkül eltűntek, ami ritkaság manapság, hiszen a legtöbben kisebb-nagyobb bandákban szoktak tevékenykedni, innen egyedül Syd Green tűnik aktívnak, aki a Christ Art Museum dobosa.     10/10