Klasszikus cséphadarás elképesztő zenei megoldásokkal. A tempó veszett nyargalás, a dobolás mennydörgés szerű dübörgés, a gitárosokról pedig csak felsőfokban lehet beszélni. A maga korában valamiért elsikkadt a lemez a többi között, nem tudom pontosan mi lehetett ennek az oka, mert a zene legalább olyan jó, mint amilyen az öböl-környéki másodvonal volt (Death Angel, Testament, Mordred). Sőt! Ez a lemez az akkori Testamentet egyértelműen lekörözi.

Kezdetben nagyon is sablonos és tipikus a lemezanyag, majd eltelik négy perc monoton döngölés az I Profit című számból, 4:40-nél megszólal a második gitár, és erre mindenki felkapja a fejét, aki érti a zene lényegét! Kezdetét veszi a technikai őrület! Hozzá megérkezik végre az énekes is, aki egyértelműen a banda fő értéke volt. Hosszan elnyújtott hangjait a többiek kankutya-falkára emlékeztető kórusa iszonyatosan ellenpontozza: az ég felé kanyargó szűköléseket egymást túlharsogva ugatják le a srácok. Nincsenek itt hamis, vagy félrecsúszott hangok, talán kissé egyszerű az énekdallam, de thrash bandához képest maximálisan zenei minden vokál megoldás.

Nem sok zenekar volt képes olyan gitárbajnokokkal előállni, mint Phil Demmel és Rob Flynn, aki - mint az köztudott - később a Machine Head alapítója és oszlopos tagja lett. Ha külön-külön értékelném a zenészeket mindketten megkapnák a maximális tízet, Sean Killiannal együtt, talán a basszus és a dob lenne olyan 7-8 körüli. Az már más kérdés, hogy nincs igazi húzónóta, nincs kiemelkedő felvétel, egységesen magas a színvonal, mégis lehetne egy kicsit markánsabb egyik-másik téma. Fontos, hogy a kiadvány 1990-ben készült: már nem eladható a szimpla tekerés, újítani kell, de még nem érkezett meg sem a grunge, sem a Metallica stílusformáló fekete albuma. Tehát ha valaki vegytiszta, dallamos, ötletes kalapálást keres, itt egészen biztosan megtalálja. 9/10

Kiadó: Megaforce/Atlantic    Ország: USA   Tagok: Sean Killian - ének    Phil Demmel - gitár     Robb Flynn - gitár   Dean Dell - basszusgitár   Perry Strickland - dobok