A Belgrádban született, a lemez megjelenésekor Párizsban működő Bojan Zulfikarpasic az egyik legérdekesebb kortárs zongorista, illetve billentyűs, aki a sityakos mandró távoztával támadt súlyos űrt legalább valamennyire képes volt tartalommal megtölteni, ha nem is töltötte be teljesen. Nem akármilyen volumenű fickóról van szó, még ha sokaknak ma talán semmitmondó is a neve, a műfaj kiemelkedő előadói között tartják számon. Ő maga úgy írja le zenéjét, mint Bach, Ravel, Debussy, a Beatles, és a brazil népzene elegyét, ami szerintem kissé félrevezető lehet, mivel klasszikus ízeket igen, beat harmóniákat és jellegzetes latin dallamokat nem hallok ki műveiből.

Szerzeményeire leginkább a ritmikai töredezettség jellemző, a meditatív, egyszerű, Rémi Vignolo gyakran ismétlődő basszusmenetei sokszor megszakadnak, Ari Hoenig dobverője is megáll a levegőben, aztán megy tovább a masszív, erőteljes, majdhogynem rockos őrlés. A Xenophonia alaptempója a közepes és lassú váltakozása, hangulata a komor és a félkomoly között húzódik meg, vagyis nem egy party-album.

Egyfelől van ez a súlyos, Messiaen orgonaműveit idéző billentyűs megszólalás, másfelől a technikás, jazzes zongorafutamok, mindez nyakon öntve a hipnotikus funky basszussal, ami kellemessé tompítja a veretes mondanivalót, s hozzá még adaléknak némi világzenei beütés, kavallal dúsítva: ennyi lenne a rendhagyó jazz koktél a la Zulfikarpasic.

Csúcspontok: a fogós akkordmenetekkel örvénylő Zeven, a magas hangokkal nyitó, álomszerű Ashes to Ashes, és az irgalmatlanul nyers Wheels. De ez tényleg az a fajta lemez, amit elejétől végig élvezettel lehet hallgatni, már attól függően, kinek mi jelenti az élvezetet.   8/10