Enrico Rava Triesztben született 1939 augusztus 20-án, tehát hamarosan betölti 85. életévét. Valamennyi életrajza megemlíti, hogy harsonásként indult, egészen addig, amíg Miles Davis torinói koncertjének hatására át nem tért a trombitára (1956-ban). Pályafutása alatt több száz hanglemezen közreműködött, igaz, zenekarvezetőként, saját neve alatt alig ötvenen. Nem az a kifejezett törtető, határozott kezű zenekarvezető, inkább a szerényen szorgoskodó fajta, aki az egyenrangú csapatmunka híve. 

Katcharpari című nagylemezének címére nem találtam megfejtést, a grafika jellegéből adódóan inka indián kifejezés lehet. Talán mi használjuk a rá illő Kacsaparti kifejezést. (Miért ne lehetne Peruban fekete csőrű a kacsa?) A Kacsaparti borítója kissé félrevezető lehet, tartalma ugyanis nem illik a world jazz címke alá, hiszen itt avantgárdba hajló fúziós jazzt hallunk. Bár a nyitó tétel vidám, telt, tömör hangzású trombitahangzása alapján az album egésze akár még könnyed, gyerekeknek szóló délutáni jazz is lehetne, a kompozíciók rendre félrecsúsznak – mondani sem kell – szándékosan.

Érdekes dolog: minden tétel olyan hatást kelt, mintha csak egy vidám olasz étterem teraszán kávézgatva szülte volna meg őket Rava, azután a nyári fuvallat elszáll. A zenekari tagok a kezdeti könnyedséget fokozatosan súlyosabbá teszik. Véleményem szerint még éppen befogadható határokon belül, bár többször lehet olyan érzésünk, milyen kár, hogy nem maradtak a lazább vonalnál.

A társak közül legismertebb John Abercrombie, akit hívjunk csak barátságosan Embercombinak, vélhetően nem fog ezen megsértődni, hiszen 2017-ben elhunyt szegény. Az a helyzet, hogy a jó öreg John egyáltalán nem tudott gitározni, mégis rá jutott itt ez a megtisztelő feladat. Meg is tette, amit lehetett, csak hát… igen. Kétségtelenül igyekezett felnőni a feladathoz és annyit meg kell jegyeznünk, ha már nem volt technikás, legalább rálépett a torzítóra, és helyenként baromira gyorsan pergette ki a hangokat hangszeréből, mégis, mennyire más lett volna mindez mondjuk John McLaughlinnal, vagy Joe Beckkel…

Viszont a basszus nagyon ott van! Máris két hangszer, amiért lehet itt lelkesedni, az egyik ugye a trombita, mert az tényleg meseszép, a másik a basszust/bőgőt felváltva használó Bruce Johnson ténykedése. Sokkal több, mint megfelelő kíséret, sok szólója, kisebb-nagyobb villanása van, élvezet hallgatni. Enrico Rava beleénekléseit, dudolászásait már nem ennyire, de mert a kiadvány tényleg remek arányban keveri a kellemes, sőt izgalmas megoldásokat az elszállós részekkel, és Chip White dobos is feszesen, kellő fantáziával teszi hozzá a magáét, a lemez mindenképpen megér egy meghallgatást. Arra nagyon jó alkalom, hogy megismerjünk egy nagy kaliberű, európai trombitást.  8/10