Ne ítélj a borítóról! A Vancouverben alkotó kanadai bandának ez már a harmadik nagylemeze, de ha az első kettő tartalmába belepislantunk, találunk szép számmal olyan nótákat, melyek itt is szerepelnek, vagyis működésük legjavát próbálják ismét eladni a muzsikusok, hátha most jobban bejön, mint korábban. És van benne valami! Úgy gondolom érdemes rájuk fókuszálni ez alkalommal, mert jól sült el a végeredmény!

Maga a név, a borító, az összes külsőség pocsék, - bár ami a borítót illeti, ez legalább kinéz valahogy az első kettő rettenetéhez képest,- a tartalom viszont meglepően színvonalas. Nem mintha nem lenne kissé elcsépelt és klisés, mondhatni sematikus, mivel a metal műfaját úgy megújítani, hogy az mégis klasszikus metal maradjon lehetetlen vállalkozás, de ezek a sémák úgy vannak kitöltve zenével, hogy abban hiba nincs! Óriási vokálok, dübörgő dobok, és két elképesztő gitáros villogtatják itt erényeiket, és van mit villogtatni.

A zene alapjaiban véve néhol thrashbe hajló power metal, mely nélkülözi a magas sikolyokat, végtelenül dallamos, és ultra brutál gitárszólókkal díszített. A hangzás elementáris. Mindezek így együtt egy olyan albumot eredményeznek, ami simán veri a legutolsó Iron Maiden albumot, vagy említhetném az Accept, Udo, Scorpions, Flotsam And Jetsam neveit is. Piszok erős nóták sorjáznak, nem szűnik meg a dinamika, nincs amatőrizmus, nincs szuttyogás, komolyan veszik a döngölést a fiúk, s bár már rég kinőttem ezt a klasszikus metal korszakomat, de erre vevő vagyok.

Hogy a csudába ne, amikor Chris Robertson és Daniel Zbytovsky az agyukat szétgitározzák itt, és nincs az a zenekedvelő, aki el ne érzékenyülne ezektől a Malmsteen-ízű, gyönyörűen gördülő motívumoktól. Calvin Ma basszusát is élvezet hallgatni, megmondom őszintén, ha ezt a lemezt így ahogy van kiadná a saját neve alatt és a saját hangján King Diamond, mindenki el lenne ájulva tőle. Itt Calvin és Chris osztoznak az éneken, illetve többnyire ketten nyomják egyszerre, s mint megjegyeztem: ebben hiba nincs. Az egyetlen probléma az anyag formába öntése, ehhez egy jó szemű producer kellene, aki gatyába rázza őket. Addig marad a totális ismeretlenség.

Pontlevonás azért járt csupán, mert egy teljesen felesleges ballada is felkerült a lemezre 'Til Death címmel. Ez erősen kilóg a többi közül, bár csak hat perc körüli, egy örökkévalóságnak tűnik, mire véget ér, annyira unalmas és ötlettelen. Üveghangokkal próbálják menteni a gitárosok a helyzetet, csak sajnos olyankor semmi segít, amikor maga az alaptéma lapos. Kár érte, mert az album első 30 perce hibátlanul erős, kicsit a végét talán elkapkodták, vagy egész egyszerűen nem volt több a tarsolyukban, van ilyen, ezzel együtt a zenekarra figyelni kell!  9/10