A Birmingham-székhelyű Benediction már rég nem azt a fajta halálhörgős death metalt nyomatja, amit 1990-es albumával elkezdett, sokkal inkább egyfajta dallamos thrash metal jellemzi őket, valamiért mégis ragaszkodnak a ”death” jelzőhöz. Ezt fogadjuk el, tartsuk tiszteletben, annál is inkább, mert végtelenül szimpatikus arcok, akik abszolút kellemes, hallgatható muzsikát játszanak.

Ha valaki a Benediction gyilkos fullánkjára kíváncsi, annak elsősorban a Transcend The Rubicon című, 1993-as korongot ajánlom. Ugyan nem a világ legtechnikásabb, legharapósabb death metal lemeze, de komoly színvonalú, az akkori élmezőnyhöz (főleg brit zenekarokra gondolok) tartozó, ma is erős kiadvány. A legfrissebb nagylemez, a Ravage Of Empires, mely néhány napja jelent meg a Nuclear Blast gondozásában kicsit más.

Az örökifjú zenészek sok meglepetést nem tartogatnak a bandát ismerők számára, ott folytatják, ahol 5 évvel ezelőtt, a Scriptures albumon abbahagyták. Ami akkor is feltűnt, ma is szembeötlő, hogy a frontember Dave Ingram hangján nem fog az idő, öblösebb és fenyegetőbb mint valaha, és valahol magasról pottyant az egész mai zenei világra. Valószínűleg ezzel a kritikával is elküldene a búsba, mert egy öntörvényű figura, aki a maga útját járja, azt azonban nem hallgathatom el, ami véleményem szerint a lemez gyengéje.

Előbb azonban az erősségéről: Mint említettem, hibátlan az énekhang, morcos, szigorú a hanghordozás, minimál dallamokkal is kiválóan érvényesül a mondanivaló. Van egy fiatal, ügyes dobos Giovanni Durst személyében, friss lendületet hoz a játéka a régivágású zenébe, az ő ténykedését a mai puhány időkben igazán élvezet hallgatni. Azonban csodákat ő sem képes tenni, bizony a negyedik nóta után egyre inkább úgy éreztem, ez a lemez kicsit poros. Elsősorban a gitárosok számlájára írnám mindezt. Ők tudnának egy-egy izgalmas átkötéssel, emlékezetes riffel, kimagasló szólóval valami maradandót nyújtani, mégis beérik a monoton reszeléssel.

Úgy kellene ide egy ötletes, ambiciózus gitáros, mint egy falat kenyér, hiszen az összes többi fronton jól teljesít a csapat, csak valahogy sok a holt tér, a kitöltetlen momentum, ha úgy tetszik a kihasználatlan ziccer. Bevallom, a 30. perc környékére már passzoltam volna az albumot, de mert mindenképpen szerettem volna róla ajánlót írni, végig kitartottam. Nem is bántam meg, mert a gonoszabb, hosszabban kitartott ordítások ide maradtak, mint ahogy néhány váratlan belassulás is színezi a képet, összességében mégis olyan érzet maradt bennem, hogy kicsit sok az a 47:25. A zenekart, a zenekar rajongóit, illetve a műfaj szerelmeseit mindez a legkevésbé sem érdekli, gondolom én, de a magam részéről ez inkább egy becsületes hetes, nem több.  7/10