Japán kiadású ritkaság a bristoli neo-hippi zenekartól. Sorrendben ez volt a Moonflowers negyedik nagylemeze. "Agymosás és szívművészek kék élet csíkok" címmel nem szokás lemezt kiadni. Meglehetősen ritka az ilyesmi. A címválasztás a következőképpen zajlott: Mindenki fogott egy papírcetlit, és arra írta a szót, ami akkor éppen eszébe jutott. A szavakat egymás mellé rakták és megvolt a cím. A dalokat is hasonlóképpen tették lemezre. Minden tag hozott két-két saját szerzeményt, vagy kedvencet. Ebből következően változatos lemez lett.

A Goldmine új verziója óriási, azonban Toby Pascoe dobos Pink Girl című alkotása számomra messze a Moonflowers leggyengébb pillanata. A Sky Dancer és a Let it Rain állnak hozzám legközelebb a szokásos kategorizálhatatlan összetettségükkel, de van mit csemegézni a továbbiakban is.

Például egy John Coltrane szerzemény, a Naima is szerepel itt a kedvencek között, ami nem jellemző a Moonflowersre, illetve talán éppen azért jellemző rájuk, mert nem jellemző rájuk, ha érthető, mit akarok ezzel mondani. A legjobb jellemzése a Moonflowersnek, hogy szinte jellemezhetetlenek. Képtelenség például megmondani, hogyan fejeznek be egy számot. Van, amit mondjuk könnyed billentyűs dallam vezet hosszú percekig, aztán egyszer csak jön az őrület…

A Cairo Disco olyasmi, ami ma is elmenne a goa/trance bulikban. Hegedű uralta repülős kutyulék a Spirits spirituális énekével kábít, a Losing You egészen laza, egyszerű szösszenet, a Sky Dancerhez pedig írtak egy kis magyarázatot, a belső borítóra:

„ A Sky Dancer-azaz Égentáncoló című számot egy regény inspirálta, amit Tsultrim Alliene írt. Az égentáncolók, vagy égenjárók más néven dakinik, a tibeti égen mozognak. Nőnemű, misztikus lények, amelyek álmokban, víziókban jelennek meg, mióta kiűzettek ősi földjükről, ami India északi felén terült el. Minden velük való pozitív kontaktus felfrissülést, és varázslatot teremt.”   8/10