Nem nagyon szándékoztam 2025-ben a blogot folytatni, de rábukkantam egy olyan lemezre, amiről muszáj írni néhány sort. Elvileg saját nótáimat kellene már tisztességesen felvennem és netre pakolnom, ez azonban még várat magára sajnos - bizonyos hátráltató tényezők miatt. A gitározást kicsit félre kellett tennem fájó derekam miatt, szerencsére írni még tudok. Már március van, mégsem futottam össze túl sok jelentős albummal, mert gyakorlatilag egyetlen egy nem akadt, ami kiemelkedett volna az átlagból. Hamarosan jön majd az új Nightstalker, ( a görögök nagy dobásra készülnek – szerintem nem is fognak csalódást okozni ), ám addig is itt ez a Shrew nevű négyes Portlandból. Egy olyan pszichedelikus/stoner rock albumot raktak össze első nekifutásra, ami előtt csakis behódolni lehet.

Énekesnővel felálló stoner rock. Hány ilyen formációról írtam már, megszámolni sem tudom. Valahol annyira hihetetlen ez az egész műfaj. Egyszer már boncolgattam ezt a témát. Az a különös ebben, hogy nem volt soha olyan úgynevezett anyazenekar, amelynek a sikere ösztönözte volna a többi kisebb-nagyobb zenekart. Nem, itt ebben az underground világban a nagyok is kicsik. Én magam elsőként a Jex Thoth - Alunah - Blood Ceremony – Rituals Of The Oak formációkkal találkoztam, mondhatni ők törték az utat a többiek számára, és ezek sem világhírű nevek. Nem beszélve a megszámlálhatatlan mennyiségű náluk is kisebb alakulatról.

Mindezek ellenére ez a fajta zene még ma is él és virul, bár arról a zenészek valószínűleg sokat tudnának mesélni, mekkora is ez a virulás, mekkora is a bázisa egy-egy ilyen bandának. Valószínűleg nem túl nagy. Még Portlandben sem lehet könnyű megtölteni egy klubot ezzel a muzsikával, de pont az a szép mindebben a keserédes történetben, hogy a zenészeket mindez nem hátráltatja. Ők még ebben az abszolút nem rockos 2025-ös évben is előjöttek egy régivágású, kemény, dallamos, gyönyörű lemezzel!

Nézzük meg kicsit közelebbről őket! A nevük Cickány, és ez már magában sokat elárul róluk. Állatbarát vagyok, számomra minden állat nevét viselő zenekar szimpatikus, de ha ez még pluszban egy olyan élőlény, amire alig fordítunk figyelmet, akkor az nagyon szép gesztus. Véleményem szerint jó a név is, és a logó is, ezzel a felirattal el vagyok bűvölve – brutál jól sikerült! Tökéletesen visszaadja a lemezanyag hangulatát. Kissé a Cream betűire hasonlít, talán nem véletlenül, mert a Shrew zenéjét is 100%-osan áthatja a blues.

Már a nyitó szám, a Spiral is nyakon önt minket a blues zamatával, még akkor is, ha szerkezetileg nem blues körre épül, Max Siegfried gitározása azonnal szembeötlően blues iskola, mégpedig annak a klasszis változata. A basszusjáték is egészen lenyűgöző! Selina Cleary hölgy létére durván tolja a szebbnél-szebb, kövér basszusszólamokat, az egész lemezen élményszámba megy a ténykedése. Az énekesnő Rosie Peterson nem annyira karakteres torok, nem annyira magával ragadó hangszín, inkább azt mondanám, egy képzett, színvonalas énekes. Tökéletesen énekel, ami nekem hiányzik a teljesítményéből, az egy kis plusz, egy kis váratlan hajlítás, egy kis meghökkenést okozó ugrás. Ilyesmit az első három nótában nem kapunk tőle, a Spiral, az Overtime és a The Stray mindegyike szép, sallangmentes blues rock, ám csak a negyedik Disappearing Act lett igazán fogós, eltalált szerzemény. A lemez itt éri el a csúcspontját, ehhez érdemes lenne videóklipet forgatni.

A The Juniper Tree egy nagyon érdekes nóta. Úgy kezdődik, mint egy tipikus, zúzós blues rock döngölés, ami egyszer csak átvált meseszép pszichedelikus dalolgatásba. Az énekesnő ebben érvényesül a legjobban, bár a lemezt záró három felvételben is kifejezetten erős. Mint említettem, nem annyira különleges a hangja, viszont ami van, azzal tökéletesen bánik. Nagyon szépen együtt van a teljes gárda, minden reményük meglehet ahhoz, hogy komolyabb nemzetközi sikereket érjenek el. Nagy kérdés, hány emberhez jut el az anyag? Hozzám eljutott, nagyra értékeltem. Köszönet érte!  10/10