A Restless Spirit nevű amerikai stoner/doom trió nagyjából ugyanazt követte el tavaly, amit idén az olasz Mano De Mono: szép csendben, fű alatt berakott a közösbe egy iszonyat erős albumot. Tudomásom szerint egyetlen hazai fórum nem foglalkozott velük, pedig se nem kezdők, se nem gyengék, ez volt a második nagylemezük, és nehéz lenne otromba hibát találni rajta. Robognak a tenyeres-talpas úriemberek, gördülnek, mint az úthenger, groove alapú dobtémákkal, penge éles gitárokkal, na meg az elmaradhatatlan öblös torkú énekessel a fedélzeten merénylik a jónépet.

Egy megtévesztően ható akusztikus gitáros bevezetővel indul az album, de már a torzított mormogás jelzi a szörnyeteg ébredését. A Judgement And Exile aztán nem lacafacázik a hallgatósággal, máris adagolja a súlyos csapásokat, a karcos énektémákat, valamint a jobbnál jobb riffeket. Black Sabbath hatások, kellemesen dallamos szólók, csontig hatoló üvöltések színezik a palettát, szigorúan old school stílusban.

Senki ne keressen itt hörgéseket, fülbemászó refréneket, vagy agyonmatekozott témákat, a muzsika aránylag egyszerű szerkezetű, ha a ritmusképletek nem gazdagítanák, talán unalomba fulladna a produkció, de Jon Gusman dobos játéka megadja a tételek kellő súlyát és komolyságát. Paul Aloisio felelős a gitárért és az énekért, a basszusgitárnál pedig Marc Morello. 2015-ben készültek el első szárnypróbálgatásaik, és 2019-ben adták ki a bemutatkozó lemezüket.

Ami a további dalokat illeti: Az összes stoner jellemző megtalálható ezekben. Súlyosak, középtempónál nem gyorsabbak, elég teret adnak az énekes hosszan kitartott hangjaihoz, azokhoz a „sírontúli” hajlításokhoz, melyek nélkül nem létezhet ez a műfaj. Nehéz lenne kiemelni bármelyik hangszerest, vagy nótát, nagyon egységes, dinamikus az anyag, ahogy mondani szoktam: hallgattatja magát. Imádom a lemezhez készült beharangozó videót, a Cascade Immolator című nótára készült tökéletesen visszaadja, mitől hiteles ez a műfaj. Nem tökölnek, nem cifrázzák, szőrmentén zúznak! 10/10