Nemrégiben ünnepelte 80. születésnapját Roberta Lee Streeter, azaz Bobby Gentry. A Nő. Persze, ő 1967-ben volt A Nő, és utána még sokáig, sokak számára testesítette meg az amerikai álomfeleség eszményképét, hiszen jól nézett ki, saját dalokat írt, saját maga gitározott, és bársonyos hangon énekelt. Ezzel egy generációnak mutatta meg, hogy egy csinos nő több is lehet, mint kétlábon járó szexszimbólum. Bár mint a korabeli képek mutatják, a külső megjelenés is fontos volt számára. Nos, nem mernék rá mérget venni, hogy valóban úgy volt, ahogy volt, és nem segítettek be neki egy-egy dallal, dalszöveggel, vagy dallammenettel, de annyi biztos, ő volt a legelső dalszerző/énekes a slágerlistákon.

Az Ode To Billy Joe című ballada, - amivel az akkor 25 éves hölgy berobbant a köztudatba - azonnal elfoglalta a Billboard lista 1. helyét, majd a következő évben Grammy díjat is hozott a konyhára. Nem mérvadó számomra sem ez, sem az, de azért az már magában megdöbbentő, hová jutottak ettől a daltól színvonalban az azóta slágerlistákat vezető szerzemények. Különösen igaz ez napjainkra. Mert a kilencvenes években még volt egy Cranberries, ami hasonló stílusban evezett, vagy ott volt a U2, de 2000 után mélyrepülés következett e téren.

Bobby Gentry dalai a Mississippi delta gyapotföldjein született blues ízét hordozták magukon, ő volt a Chickasaw girl, (Woodland település mellett, Chickasaw megyében született) aki szó szerint a nincstelenségből emelkedett fel a sztárságig. A legenda szerint nagyanyjának még világítás sem volt a kunyhójában, ahol a lányt nevelték, mivel Roberta szülei elváltak, és anyja otthagyta gyermekét egy farmon, a nagymama felügyeletére bízva.

13 éves korában aztán a lány követte anyját Palm Springsbe, hamarosan már együtt léptek fel, mint zenés duó, és innen már csak egy playboynyuszi ugrás volt a fotómodellkedés, illetve a saját zenei karrier beindulása. Ami aztán kicsúcsosodott a hatvanas évek derekán, jóval Woodstock előtt. Ezt azért emelném ki, mert Woodstock után már Dunát (Vagy Mississippit) lehetett rekeszteni a hozzá hasonló folk előadókból, akik többé-kevésbé mind az általa kitaposott utat járták.

De mindez nem annyira fontos, a lényeg a lemezanyag, vagyis a zene, amit tőle hallhatunk, mert ez ma is jó. 10 nóta, egyszerű akkordokra épülő, határozott dallamvezetésű, slágeres dalgyűjtemény, ami ugyanakkor a folk blues gyökereknek köszönhetően elég markáns ahhoz, hogy ne nevezzük gagyinak. Ne gondoljuk, hogy csak egy szál gitárt hallunk, egy ismeretlen fazonokból álló rockzenekar kísérte a szerzőt. De van itt szájharmonika, s más fúvós hangszer is (tuba, trombita). Sőt, némely számban a háttérből előtűnnek az idegesítő vonósok, amiket egy Jimmie Haskell nevű fickó kevert rá, ő volt a zenei rendező, hát kitett magáért. Mindenáron fel akarta dobni a hangulatot, ezért rápakolt a dalokra ezt-azt… és szerencsére nem tudta azokat teljesen elrontani.

A Mississippi Delta című kezdés máris piszok jó, egészen más, mint amit mondjuk a The Mamas And The Papas, vagy akár Joan Baez képviselt. Lényegesen erőteljesebb a lüktetés, nyersebb a hangvétel. Eszembe is juttatja mindig a New Orleans hardcore bandák, közülük is a Down lemezeit. Vajon azok a tetovált, borostás, züllött arcok tudják-e hogy az egyik keresztanyjuk Bobby Gentry volt?

Az I Saw An Angel Dies azonnal lapozható, ez önmagában sem lenne élmény, bár Haskell utókeverése nélkül végig lehetne hallgatni, így viszont már bajosan. A lemez szebbik arcát mutatja a Chickasaw County Child – ez lényegében az Ode To Billy Joe folytatása, vagy inkább felvezetése, hiszen a címadó az utolsó a sorban. A Sunday Best kellemes szerzemény, a szájharmonika is feldobja, csak a vonósok sajnos itt is támadnak. Ellenben a trombitást lehet dicsérni, mert jó érzéssel játszik.

A Niki Hoeky is hajszálra ugyanaz a pengetés, ugyanaz a dallammenet, mint amire a lemez címadó tétele épül, igazából egy bizonyos sémára vettek itt fel 4-5 dalt, de ez nem baj, mert mindegyik nagyon hangulatos. Ez ráadásul végre olyan hangszerelést kapott, ami nemhogy lerontja, hanem éppen feldobja a számot. Olyasmi, mintha egy robogó vonaton ülnénk, s a kerekek csattogása, a vonatfütty hallatszana a háttérben.

Szintén a jobbak közé tartozik: Papa, nem engednél be magaddal a városba?, Bogarak (Bugs), Lusta Willie. Valamivel sziruposabb lett a Hurry Tuesday Child, és ezzel már a teljes lemezt kiveséztem, egy maradt a végére, a slágerlista vezető Ode To Billie Joe. Ennek a szövegében érdemes elmélyülni, mert egy gyöngyszem a maga nemében. Egy öngyilkossági kísérlet kurta-furcsa tálalása fanyar fekete humorral. A dal remek, minden tekintetben, még a háttérnyekergés sem tette tönkre, bár ezek mérsékletével lényegesen szebben szól, ahogy az egy korabeli TV-felvételen is hallható. Ezt láthatjuk a videóban.    8/10