Nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de érdekes: Az Egyesült Államok északi részén, és Kanadában február 2.-án van a Groundhog Day, vagyis az Erdei Mormota Napja. Népi megfigyelések szerint, ha ezen a napon a mormota kinéz a vackából és meglátja az árnyékát, korán fog tavaszodni, ha nem, akkor visszabújik… Ismerős nem? Valójában nekik is vannak medvéik, nem is kevés, mégis inkább ez a mókás kis állatka lett az időjós, a medve helyett, ki tudja, miért… A Groundhogs nevű brit zenekar nem erről a jeles napról nevezte el magát, hanem John Lee Hooker ”Ground Hog Blues” című nótájáról. Ezek után nem meglepő, ha az együttes a blues rock műfajában tevékenykedett és alkotott maradandót.

Bár a Groundhogs zenei öröksége valóban maradandó, a tagsága egyáltalán nem volt az, mármint állandó. 1963-ban alakultak Londonban és számtalan tagcsere következtében egészen 2014-ig vitték tovább e nevet, míg végül hivatalosan is feloszlottak. Kiadós mennyiségű lemezanyaguk közül elsősorban ajánlanám a másodikat, mely a Blues Obituary címet kapta. A 2023-ban elhunyt Tony McPhee volt a gitáros/énekes, Pete Cruickshank basszusgitározott és Ken Pustelnik dobolt. Eredetileg egy hétszámos, rövidebb terjedelmű LP volt ez a kiadvány, négy felvétellel az A, hárommal a B oldalon, csak a 2018-as Fire Records kiadású CD óta kapható kibővített formában.

Elsősorban attól érdekes az anyag, ami a B-oldalon van, annak ellenére, hogy a nyitó téma abszolút kellemes, dallamos, magával ragadó blues, és a sorban következő Daze Of The Week sem gyengébb, de ezek igazából olyan minőségi blues rock darabok, amilyenekhez hasonlót sokan írtak. (Pl. Steamhammer, Fleetwood Mac, Taste) A B oldalon mutatják meg a pszichedelia iránti vonzalmukat a zenészek, és ez a kiszámítható, sablonos blues alapokat lényegesen izgalmasabbá teszi. Jam-jellegű, spontán, ösztönös zenéjük minden további nélkül lehetne egy mai stoner banda bemutatkozása is. Igen, van valami előre mutató, valami szokatlan nyersesség ezekben a felvételekben, egyáltalán nem a rádióállomások számára próbáltak kedvezni velük.

A nóták egy kivétellel McPhee szerzeményei, az az egy is olyan népi téma (Natchez Burning), amit ő hangszerelt át rockos megszólalásra. Dicséri is  a zenekarvezető-énekest mindez, arról nem is beszélve, mennyire jól gitározik, de véleményem szerint akire itt igazán érdemes figyelni, még a viszonylag lapos hangzás ellenére is, az Pustelnik a doboknál. Milyen kár, hogy akkoriban feltehetően egy mikrofon vette a teljes dobcuccot, ami ráadásul nem is volt éppen fényesen beállítva, mert iszonyat jól cifrázza a fickó. Ha nem ő működne itt, hanem egy fantáziátlan rockdobos, ez az anyag fele ekkorát sem szólna. Már rögtön az elején feltűnik, hogy nem bírja a langyos alapjáratot, és ahova csak lehet, belepörget, de amikor egy kicsit több helyet kap a virgonckodásra, szinte varázsol.

A lemezidő gyorsan eltelik, súlyosabb felfogásával együtt mindez a pszichedelikus kábulat egy gördülékeny, könnyen befogadható zenei élményt teremt, amit ma, 2024-ben is érdemes megtapasztalni.   7/10