A rockzenekarok élén álló énekesnők ősidőktől fogva számíthattak a férfi hallgatóság figyelmére és elismerésére, ennek ellenére szép számmal akadnak köztük olyanok, akikről ma már alig tudunk bármit is. Az ilyen ”elfeledett pacsirtákról” szól ez a sorozat, melynek első részében Tracy Nelson a főszereplő. A hölgy 1944. december 27-én született Madison városában, tehát napjainkban 80 esztendős. Ő a rhythm blues/country blues/soul jazz műfajaiban tevékenykedett leginkább, pályafutásának zenitjén pedig a Mother Earth nevű blues rock együttes énekesnője volt.

Első lemezét 1965-ben, azaz 21 éves korában vette fel Chicagoban, a Prestige Records égisze alatt. Ez volt a Deep Are The Roots című korong. A lemezfelvételeken közreműködött Charlie Musselwhite szájharmonikás is. A dalok régi, tradicionális country blues felvételek, minimális kísérettel. Általában akusztikus gitár, néha zongora társaságában hallható Tracy szép színes, erőteljes hangja. Említésre méltó a House Of The Rising Sun változata, ami tőle alig hasonlít a közismert örökzöldre, valamint a Motherless Child Blues, ami nem azonos a híres Motherless Childdal.  

Ezt követően költözött San Franciscoba, ahol 1967-ben megalakította a Mother Earth zenekart. Bemutatkozó albumának hangulatától elszakadva, már kezdettől fogva a nagy létszámú, háttérénekesekkel, zongorával, fúvósokkal feldúsított hangzásban gondolkodott. A Mother Earth első felállásában mellette szerepelt George Rains dobos, Wayne Talbert zongorista, Jance Garfat basszusgitáros, Powell St.John gitáros/énekes, Link Davis Jr. szaxofonos, Mark Naftalin orgonista, illetve a Losella-Shalimar-Sylvia énekes trió.

Velük készítette el a Living With The Animals albumot, melynek Down So Low című felvétele híres sláger lett, többek között feldolgozta Linda Ronstadt, Etta James, Diamanda Galás, és Cyndi Lauper is. A kissé eklektikus alkotáson sok vendégzenész is hallható, közreműködik például Mike Bloomfield is gitáron, de van itt hegedű, trombita, és több szaxofon is. Sajnos a nagylemez értékét nagyban befolyásolta Powell St.John hamis, néhol fülsértő éneke, ami mindjárt az első felvételben felharsan, sőt, a címadó dalt is ő énekelte fel. Érthetetlen, mi szükség volt erre, egy ilyen énekesnő mellett. (nem beszélve a kórustagokról)

Ezt követte egy szólóalbum, jórészt a Mother Earth tagjainak társaságában, ez volt a Mother Earth presents Tracy Nelson Country 1969-ben, majd a Make A Joyful Noise című Mother Earth kiadvány, ugyanebben az évben. Ezen összesen öt számban szólóénekelt Tracy, és talán arról a legnevezetesebb, hogy Boz Scaggs itt szerepelt először stúdióban. A zenekar egyre inkább kiteljesedett létszámban és ez a hangszereléseken is tetten érhető. Közel húsz közreműködő bevonásával szólalnak meg a dalok. A Mother Earth különlegességét az adta, hogy nem próbáltak az akkor népszerű kortársak nyomán haladni. Lemezeiken szemernyi pszichedelia sem érezhető, vegytiszta soul/blues keveréket játszottak, feltűnően nyugodt, lassú tempóban. Ez lehet a magyarázat arra, hogy a nagy fesztiválok hanyagolták őket. Sokkal inkább klubokba, kocsmákba illő muzsika volt ez, nem nagyszínpadokra.

Talán ők is érezték, hogy kicsit fel kellene pörgetni a tempót, még akkor is, ha bluesról van szó, ezért az 1970-es Satisfied albumon már egy jóval rockosabb, pattogósabb Mother Earth hallható. Andy McMahon vette át az orgonát, Bob Cardwell gitározott, Karl Himmer dobolt, vagyis a tagság nagy része átalakult. Megmaradtak a háttérénekesek, a zongora, a néhol megszólaló hegedű, de már nem annyira bársonyos a hangzás, lényegesen karcosabb az összkép. Aki a keményebben megfogalmazott bluest kedveli ezzel a lemezzel kezdje a Mother Earth örökség feldolgozását. Érdekes, hogy Tracy Nelsonnal kapcsolatban sokszor felmerül Janis Joplin neve, pedig sok hasonlóság nem volt köztük sem hangzásban, sem megjelenésben.

Az 1971-es Bring Me Home lemez volt a Mother Earth működésének csúcsterméke! Bombasztikus hangzású, vidám, fülbemászó, erőteljes, egészen egyszerűen lehengerlő blues rock lemez. A minden idők legjobb blues rock lemezei listán előkelő hely illetné meg ezt a kilenc felvételt. Tracy Nelson itt a felhők között szárnyal, és a kórus is úgy tolja alá a szebbnél szebb harmóniákat, ahogy kell. Szomorú tény, hogy még csak említés szintjén sem foglalkoznak a szakírók ezzel a kiváló anyaggal, amelyhez fogható nem sok készült a hetvenes években.

Tracy Nelson a Mother Earth feloszlása után sem torpant meg, szólókarrierjét folytatta a Poor Man’s Paradise (1973) és Tracy Nelson (1974) lemezekkel, és egészen 2011-ig két-három évente készített eltérő színvonalú, többnyire önismétlő lemezeket, az utolsó kiadványa pedig 2023-as. Ezzel együtt karrierje példa értékű, szólólemezeiből pedig az első három (különösen a Poor Man’s Paradise) kiemelten ajánlott a blues kedvelői számára!