A legtöbb hazai fórum már mélyrehatóan kivesézte a svéd The Halo Effect bemutatkozó lemezét, melyet kivétel nélkül igen magasra értékelt minden szakember, blogger, és egyéb megmondóember. Most én is hozzátenném a magamét, azzal a felütéssel, hogy éppen nem vagyok elájulva tőlük, tehát egy kicsit túlárazták ezt a korongot, - ami nem feltétlenül baj – de annyiban egyetértek minden előttem szólóval, hogy a kiadványra érdemes odafigyelni. Lényegesen jobban tetszik, mint a muzsikusok korábbi munkái, bár ezzel nem mondtam sokat, hiszen a svéd melo-death színtér soha nem tartozott a kedvenceim közé. Valahogy engem ezek nem érintettek meg, - kevés kivétellel – és most sem érzem, hogy bepótolni valóm lenne e téren.

Az rögtön látszik a borítóból, a fotókból, és nem utolsó sorban a zenei videók profizmusából, hogy esetükben nagyon komoly erőket mozgósítottak meg a népszerűsítés érdekében. Formailag szerintem nincs ember, aki bármibe bele tudna kötni, annyira minőségi minden beállítás, minden snitt, a legapróbb elemig tökéletes minden. Ami a zenét illeti, ezzel annyi a gondom, hogy… (nagy levegő)

A muzsika alapjaiban véve nem túl izgalmas. Ha nem lennének benne thrashbe hajló felütések, akkor valószínűleg lapoznék is. Mert a nóták dallamvezetése, a gitártémák, Mikael Stanne énekmegoldásai, sőt még a zenekari image is nagy mértékben a Paradise Lost gótikusba hajló dallamos zenéjének egyfajta újragondolásai, ami nem túl eredeti húzás. Aki ismeri az Icon, Gothic vagy Draconian Times lemezeket, az észreveszi ezeket a hasonlóságokat. Persze eltérés is van, mert a mai fülhöz idomult a hangzás, bejöttek metalcore elemek, a hörgést néha váltja a tiszta ének, de ettől még nem mondanám a svédeket annyira zseniálisnak.

Nekem azok a nótáik jönnek be, ahol végig hörgés van, minden elérzékenyülés nélkül, nem tudom sem megszeretni, sem megszokni az olyan tételeket, mint az In Broken Trust, vagy az A Truth Worth Lying For, ahol a mennydörgő aprítás után egyszer csak olyan populáris vokál érkezik, mintha az A-HA egyik lemezére kapcsolnánk át. Annak idején, a ’90-es években erre azonnal felkapta volna a fejét minden metal kedvelő, ma már szinte kötelező stílusjegy, és ez nekem tök furcsa, valószínűleg már emészthetetlen jelleg.

A Shadowminds már inkább meggyőző darab, csak sajnos annyira dallamos, ami már a határon mozog, hogy ne nyálas legyen. Van egy kis pop-death metal érzetem a hallgatása közben. A videóklipek közül a Feel What I Believe a kedvencem, jó kis Maidenes gitártémákkal, galoppos basszussal, Paradise Lost énekkel hengerel, s bár itt is extra dallamos a vonalvezetés, ebben az esetben a dob-ének ezt jól ellensúlyozza. Mert Daniel Svensson egész jó a doboknál! Azt nem mondanám, hogy hú, mekkorákat üt, de pontos, és kreatív, messze nem az szimplán lekísérős fajta. Hozzá kell tennem, szerintem tompán puffog a lábdob, sokat veszít így feszességéből a muzsika.

De hogy ne csak a klipes nótákról beszéljünk, ott van a Conditional című remek szerzemény. Talán a leginkább thrash metal nóta, s ezzel el is árultam, merre húz a szívem, nem bánnám, ha az összes szám valami hasonló germanoid fémhez hajazó cucc lenne. Milyen élvezet itt a dobokra figyelni, nagyon szépen szólnak, tompaság ide vagy oda. Sajnos a refrén környékén megint ez a közönségénekeltető feeling… de mindegy. Ez még talán a legjobb nóta!

Van egy testvére is, a Last Of A Kind, ezt a dalt egy gyanúsan pürés cselló vezeti fel, de aztán hősi eposzokat idéző, nagyívű nótává válik, kiváló basszusfutamokkal. Hasonló elismeréssel tudok szólni a gonoszkodó Gateways nem kicsit Paradise Lost-os megoldásairól is. Ha a teljes lemezt kellene egy mérleg serpenyőben súlyozni, akkor inkább a jó felé billenne, mintsem a feledhető irányába, de nem sokkal. Talán a második lemezre már több egyéniséget visznek bele, és súlyosodnak egy kicsit. Jót tenne nekik véleményem szerint. 7/10