A jóféle jazz finomságok után visszaugranék a metalba, mégpedig egy olyan lemezbe, ami a világon semmilyen feltűnést nem keltett, észrevehetetlenül hullámzik a You Tube videók tengerén, esélytelenül, magára hagyottan, tehát megérdemel egy kis támogatást, különösen azért, mert jó. Ez a Lunicide nevű rejtélyes formáció ki tudja hányadik lemeze, a The Lunacy Inside. Egy remek kis groove alapú, thrashbe oltott power metal lemez, ami nem igazán igazodik az aktuális trendekhez, inkább régivágású anyag.

Az egész sztori úgy ahogy van teljesen érthetetlen, mert ha valakinek van egy zenekara, akkor miért nem népszerűsíti?! Az internet a világon semmit nem tud erről a csapatról. A zenészek nevét sem könnyű fellelni, de az alábbi fotón bárki elolvashatja. Ezt Tony Lucid énekes/zenekarvezető személyes facebook oldaláról szedtem le, mivel saját oldaluk nincs. Miközben 7 hónapja tették fel a közösbe a zenekari csatornán a saját kiadású lemezt. Nincs videóklip, nincs promóció, sehol nem írtak róluk, ez egy igazi fantomcsapat.

Oké, Amerikából jöttek, sok jó zenét hallgattak, és gondolták ők is megteszik a magukét. Rendben, amit felvettek az teljesen versenyképes. Ahogy tálalták, az botrányos. A mai világban egy jobb videó nem kerül egetverő összegbe, az meg végképp nem, hogy a zenei oldalak írjanak a frissen megjelent lemezről. Ennyire nem zárt ez a rendszer, az esélyt megadja bárkinek… aki tesz érte valamit. Ennyit a dohogásról. Az anyag egy jobb borítóval, egy kis média felhajtással sokak kedvence lehetett volna.

Elsősorban olyanoké, akik a kilencvenes évek fémzenéjén nőttek fel. Főleg a közepe felé, amikor a Pantera/Machine Head/Prong szentháromság nagyon ment, vagy említhetném a Fear Factory-t is. Azonban még a King’s X neve is idekívánkozik, főleg a lemezanyag második felében, itt hallok rájuk jellemző gospelből táplálkozó megoldásokat. Az első negyedóra inkább izmozás, mégpedig felsőfokon. Sikerült eltalálniuk a megfelelő sorrendet, a Once Again és a World Of Ruin is megmelengetik az old school hívek szívét. Brutálisan jól tolja Keith Harris a lábdobot, és amit a pergőkön mutat be, szintén első osztályú. Tony éneke elsősorban Phil Anselmora emlékeztet, de nála szerintem karakteresebb, dallamosabb, valamivel sokszínűbb. Gitáron pedig elképesztő.

Énekesnek inkább átlagos, gitárosnak kiemelkedő, így érzem. De ez nem az a gitárhúr tépés, ami oly sok beképzelt gitárhősre jellemző, tisztán, arányosan, érzéssel játszik, tényleg élvezet hallgatni. A Minds Divide a harmadik nóta címe, még ez is a jobbak közé tartozik, amolyan King’s X/Down vegyület, erőteljes énekkel és dobtémákkal. A Lifeobia szerintem laposabb lett, inkább a kiadvány végére tettem volna, ebben nem találok sok fantáziát, utána viszont már ismét jó kis nóták jönnek, egészen a thrashbe hajló zárótételig. (Sinners Repent)

Ha ezt az anyagot a szintén idén megjelent Machine Head lemez után, vagy előtt meghallgatom, nem biztos, hogy a nagyobb nevű elődnek adom a kreditet. Ami pedig a King’s X-et illeti, nos, ők igazán örülhetnének egy ennyire kreatív anyagnak, mint amilyen ez. Egyszerre kemény, dallamos, energiával telített kis cucc, tényleg érdemes lett volna házalni vele egy nagyobb kiadónál. Persze lehet, hogy megtették a srácok, csak nem jutottak vele semmire. Tanulságként szolgálhatnak mások számára, hogy a promóciót kicsit komolyabban kell venni. Manapság annyira telített a piac, hogy ahhoz, hogy egy magamfajta fickó ráakadjon egy saját kiadású anyagra a You Tube-on, valóságos csoda kell. Ezt a csodát próbálom most pótolni ezzel a kis írással, hátha... 8/10